Nahát! Ez a Jean-Claude van Damme micsoda hatással volt rám! Álmomban én voltam ő. Kicsit furán néztem ki. Öreglány létemre csak úgy dagadoztak az izmaim! Még elképzelni is szörnyű, de nem is ez a lényeg.Úgy látszik, megirigyeltem, hogy olyan gyorsan tanul, hát - álmomban - elmentem én is egy mesterhez. Ám nem ám thai boxot tanulni! Hanem írni!A mesterem kiváló író volt, évtizedeket töltött versei és prózái csiszolgatásával. Rengeteg könyve jelent meg, viszont fennen hirdette, hogy nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem ő is. Könyörögtem, legyen a tanítóm. Kicsit szabódott, kérte, hogy mutassam meg, mit tudok. Átnyújtottam eddigi írásaimat. Azt mondta, kezdetnek nem rossz, hogy ismerem az ábécét. Kérdezte, mennyit fizetnék az okításért, mert nagy bajban van, nyakán a végrehajtók, s, ugye, a lányát is támogatnia kell valamiből. Mondtam, ha megtanít remekművet írni, a Pulitzer-díjam anyagi vonzatát megkapja. Az erkölcsi elismerés az enyém marad. Ezen elgondolkozott. Hiába, minden író hiú, de végül megegyeztünk. Két hétig se éjjelem, se nappalom nem volt. Elmondott mindent, amit az írásról tudni lehet. Ötven év tapasztalatát, mint a sűrített tejet, nyomta belém. Nagyon meg volt elégedve velem. Búcsúzáskor elkérte az irodalmi Nobel-díj összegét, azt mondta a Pulitzer-díjat megtarthatom.Tudásommal felvértezve otthon nekiültem írni. Mindent úgy csináltam, ahogy a mesteremtől tanultam. Sikerem biztos tudatában adtam postára pályázatomat.Elutasítottak. Azt írták, a művem technikailag kiváló, de valami hiányzik belőle.Fel voltam háborodva. Hát mégsem tanított meg mindent a példaképem?Gondoltam, most lekaratézom a Nyagy Írót, hisz búsásan megfizettem a tanulópénzt. Mikor kérdőre vontam, egy cseppet sem volt meglepve. Azt mondta, mindenre megtanított, amire meglehet. Akkor meg mi hiányzott?- Az eredetiség, gyermekem. Azt én meg nem taníthatom.Így esett, hogy szépnek induló álmomból csuromvizesen ébredtem, s elgondolkodtam, hogy ne tanuljak-e meg inkább karatézni?