Volt-e vagy se nem tudom, csak álmomban láthatom. S ott is ritkán akkor, ha épp csillag hull rám. Ha szép fényes hajnalon, a hold benéz az ablakon. Visszatérő álmaimban, látni szoktam egy magányos öreg tölgyet. Amint éppen ott pityergett kicsi falum határában. Falu széli árok háton épp ott állott. Megbékélni sorsával a fa nem tudott. Ön magát kérdezgetve fel-fel sóhajtott. Vajon néki mért nincs társa, meddig él így magában. Mért nem élhet erdőcskében, hol a sok fa szépen zöldell.
Hát így múltak el az évek. Télre jöttek, újabb telek, s egymást űzték el a nyarak, az öreg fa maga maradt. Napsugaras nyári reggel, rigó fürdött harmatcseppben. És mert vizes volt a szárnya, szárítkozni fel szállott az öreg fára. Ahogy ott a szárnyát nyújtja, bizony hinni nem akarja. Levél zizzen, ága mozdul, az öreg tölgy feljajdul. Kis madárka jó hogy itt vagy, oh, de régen hívogatlak. Integetek koronámmal, mindhiába. Miért kerülsz, mond meg nékem? Ágaimra mért nem szállsz fel? Pedig rajtuk hintázhatnál, lombsátramban fészket raknál. De jó volna, ágaim közt füttyöd szólna. Kis rigócska légy a társam, ágaimra rakd a házad. Szépen kérlek ne menj még el. Fiókáid itt neveld fel. Óvnám őket kis rigócska, elrejteném koronámba. Lomb ha mozdul, hintázhatnak. Esőcsepptől sem ázhatnak, levelemmel takaróznak. Nézz rám kérlek árva vagyok, oh de régen társra vágyok. Hát jó, bólintott az öreg rigó, de nem enyém az utolsó szó. Párocskámmal megbeszélem, elhívom majd nézzen széjjel. S, ha tetszik neki nálad, ide építetem házam. És a rigó szárnyra kapott, víg füttyszóval elsuhogott. Hazaérve társát hívta. Füttyjelükkel szólongatta. S alig hogy a férj haza ért, kezdődött a hangos beszéd. Na ide figyelj szívem párja, ma felszálltam egy öreg fára. Képzeld csak, meg szólított, szegény nagyon unatkozott. Egyedül él erdőszélen, egy fa sincs a közelében. Arra kért hogy ott fészkeljünk, fiókákat ott neveljünk. Miért mennénk faluszélre, hisz annyi a fa az erdőben. Na meg aztán unatkoznánk, arra még a veréb sem száll. Ja, hát ugye unatkoznánk, nem láthatnád rigó Magdát. Kinek szólna reggel füttyöd, vinne el a bagoly rögtön. Én döntöttem. Költözködöm. Na ne lógasd a csőröd Ödön. Úgy döntöttem velem jöhetsz, tudom csak is engem szeretsz. És a rigók szárnyra keltek, a vén tölgyre telepedtek. Rigó Ödön, fészket rakott, szénát, szalmát össze hordott. Puha tollal bélelgette, büszke volt rá felesége. Pár nap múlva tojást rakott. Három hétig rajta kotlott. Boldog volt az öreg tölgyfa, rigók füttye vidította. Ő sem maradt soká árva. Rigó Ödön, míg a párja kotlott, cseresznyét, és mindenféle magot hordott. Később pedig fiainak kukacot és bogarakat. S a magok, mik a földre hulltak, puha földben kicsíráztak. Bizony három-négy év telt el, falum végén liget zöldellt. Csupa csoda rigó fészek, minden ágon ezer csoda. Rigó füttyös zenebona. S hogy ha álmom oda visz el, boldogan talál a reggel. Rigó füttyre ébredek fel.