Múltkorában azt álmodtam, hogy Jeanne-Claudette van Durmi voltam és nem kaptam Pulitzer-díjat. Gyötört is a dolog, már hajnalban fenn voltam és nem is aludtam vissza.Tegnap viszont végigdurmiztam az éjszakát. Micsoda szerencse! Mert némi ébrenlétben olvasott késztetések után ebben az álmomban megkaptam a díjakat! Egészen pontosan így történt:Álmomban menedzserem, Jadekövi Jade telefonjára ébredtem. - Képzeld! Megkaptad a Pulitzer- és a Nobel-díjat! És még a Nemzetközi Karateszövetség is odaítélte a fekete övet, Mandala Misztika javaslatára! Átjárt az öröm és a kétségbeesés. Rögtön a legfontosabb dolgon eszeltem.Mit vegyek fel? Eddig a szekönd hend bjutikö-ből öltözködtem. Valami elegánsabb kéne. Eszembe jutott idegenbe kitántorgott nagybátyám, a befutott katonai és divatdiktátor, Ármány György, ismertebb nevén Giorgio Armani. Gyors telefon és a ruhát már el is intéztem.Aztán leültem, megírtam és el is küldtem a meghívókat. Korlátozott számú szeretteimen kívül meginvitáltam mindenkit, akiről tudtam, hogy fenemód irigykedik rám. Nyájas voltam és behízelgő, ahogy csak a rosszmájúságom engedte.Azon morfondíroztam, kit is válasszak kísérőmnek. Gyerekem atyját? Öcsémet? A Nagy Írót, akitől oly sokat tanultam? Nem kellett sokáig gondolkodnom. Éles csattanást hallottam. Valaki betörte a bejárati ajtót. Már épp karateállásba guggoltam, amikor elémpattant maga Jean-Claude van Damme.- Uff! Itt lenni azonnal, amikor olvasni nagy hírt, kedves Durmi! Tisztelsz meg azzal, hogy kísérhetlek fel szöszö emelfényre?Először nem értettem, miféle fénybe akar kísérni, de aztán leesett a tantusz.- Persze, kedves ideálom! Kisérsz engem Te emelvényre!Kicsit ordítottam, mert Claude nem nagyon tud magyarul, gondoltam, ha hangosabban beszélek, jobban megérti.Innentől kezdve felgyorsultak az események. Hiába, álmodni akármit lehet.Limuzinnal hajtattunk Angliába, a Heathrow repülőtérre, mert ott rendezték meg az összevont díjátadó ünnepséget. Épp sztrájkoltak a reptéri alkalmazottak. Rengeteg újságíró és fotós várt. Mindenki a ruhám felől érdeklődött, senkit sem érdekelt írói munkásságom.Mázli, hogy J.-C. volt a kísérőm, lekaratézta az összeset, de csak finoman, hogy azért maradjon erejük írni rólunk, mert a publicitás az publicitás. A terminál gyönyörűen fel volt díszítve. Mindenünnen számlák lógtak. Csekély hányadukat az írók állították ki, ám a legtöbb közüzemi számla és hitelcsekk volt. A vörös szőnyeg sem hiányzott. Egyszer megbotlottam benne, de hát melyik írónak nincsenek gyenge pillanatai?Amikor megláttak a lila ruhakölteményemben, moraj futott végig a terminálon. Sajnos nem éreztem elég elismerőnek, viszont számításba vettem, hogy irigyeim is ott ülnek. Helyet foglaltunk az első sorban. Felnéztem a pulpitusra és még a szívverésem is elállt! A Pulitzer-díj és a Nobel-díj rögtönítélő bizottságának az elnöke Arturo Bruno olasz maffiafőnök volt! Kérdőn odahajoltam a menedzseremhez. - Bocsi! Tudod, négy gyereke van, csak őt lehetett megkörnyékezni. Két évre szóló állatkerti belépőt adtam neki. De azt mondta, ő a Vidámparkot jobban szereti, úgyhogy most totál legatyásodtunk! - súgta Jade.Ez nem volt épp szívet melengető fejlemény, de az álmomról még én sem tehetek.Végre felhangzott a szignál: - Kéhérjük az öhöveheket bekapcsoholni!Szólásra emelkedett az elnök:- Ebben az évben egyetlen ember, bocsánat, nő érdemelte ki, hogy kitüntessük. Elévülhetetlen érdemeket szerzett, senki, még csak a nyomába sem érhet! Nem is kellett vitatkoznunk a díjak odaítélésekor. Kérem, fáradjon föl kedves Dörmi! Akarom mondani Dirmi! Vagyis Durmi!Hát elég pipa voltam, még álmomban is. Van Dammom kissé fenyegetően nézett Arturo-ra, így az elhallgatott. Megpróbáltam a legméltóságteljesebben felmenni az emelvényre Klódi oldalán. Sikerült. Lenéztem a nézőtérre. Ott ültek sorban: a Nagy Író, apukám, testvérem, testvérem családja, volt férjem, gyerekem, szomszédok, barátok, irigyek, Brad Pitt, Nicholas Cage, John Malkovich, néhány chippandale-fiú. Ah, oly szépek voltak! De ideje volt megköszönnöm a díjakat:- Köszönöm Joseph Pulitzernek és Alfred Nobelnek, hogy gondoltak az éhező újságíró valamint író utódokra és megalapították a díjakat! Nagy öröm az erkölcsi siker, csak ennyit mondhatok. Sajnálom, hogy édesanyám ezt már nem érhette meg. - Miért nem humor? Miért nem humor! - káltotta valaki a hátsó sorokból. Wildcat volt. Tudtam, hogy ő jóindulattal viseltetet irányomban, mégis megkönnyebbültem, amikor Mandala és Mandela elhalgattatta.E kis közjáték után már csak a díjak átvétele volt vissza.Tony Blair lemondott a megtiszteltetésről, kicsit nehezteltem ezért, ám szomoromat enyhítette a svéd király és David Bowie.És akkor végre kitört a tapsvihar. Azt hittem nekem szól, de kiderült, hogy a sztájkoló reptéri dolgozók megkapták a kért fizetésemelést. Nem baj, már úgyis ébredeztem. Viszont furdallt a kiváncsiság, mivel indokolták az elismeréseket, így gyorsan visszaaludtam.Nem hittem a szememnek! A Pulitzer-díjat azért kaptam, mert felfigyelt a bizottság arra a sok riportra és interjúra, melyben érzékletesen ecseteltem a kisebbségek gyakori sanyarú sorsát, beleértve a saját magam életkörülményeit is.Irodalmi Nobel-díj helyett pedig fizikait kaptam. Azt is megosztva Paris Hiltonnal, aki klausztrofóbiára hivatkozva maradt távol a nagy eseménytől. Hogy miért pont mi kaptuk? Az indoklás szerint azért, mert mi fényesen bebizonyítottuk azt, amiben eddig kételkedtek a tudósok, miszerint fizikai képtelenség annyi badarságot összeirkálni, mint amit és amennyit mi szoktunk. illetve én, mert Paris neve át volt húzva az emléklapon.Álmomban elsírtam magam. Hát kellett nekem visszaaludnom!? Végre felébredtem. Ébren is elsírtam magam. Hát kellett nekem visszaaludnom?Ha nem durmizok tovább, csak annyit tudok, hogy világhírű lettem. Most már azt is tudom, miért. Ép testben épp, hogy élek azóta is.És megint nem tudom eldönteni, próbálkozzam-e még az írással vagy tanuljak meg inkább karatézni?