A füllentős Mitzikace.

Rigószeretős Éva meséket, verseket írt, és igen szerette cicáját, Szárnyadós Marcit. Mindkettőjük neve találó volt, mert Éva szerette a madarakat, köztük a rigókat is, és a madarak, köztük a rigók is, ha meglátták Marcit, felrebbentek, tehát szárnyakat adott nekik a cica. Azt azonban nem szerette Éva, ha a cica a konyhában, kamrában lábatlankodik, mert ilyenkor ennek meg annak lába kelt. Egyszer, mikor a cica azzal védekezett, hogy a köcsög tejfelnek ő csak a közismert gyermekmondókát mondogatta, Tejfel, hát kelj fel, és nem tudja hová lett a felkelt fehér tejfel, Éva mérges lett, a seprű után kapott. Seprés végett, de a cica félreértette, megsértődött, ám futás közben is költőnő cicájához méltóan ezt dúdolta magának.

Szép hölgy képén arany ráma,
elmegyek egy másik kamrába.

A legközelebbi kamra a palotában volt, a királyé. Azon a kamrán volt egy kis szellőzőablak, amin a cica nagy nehezen bejutott a füstölt sonkák, kolbászok, hurkák, disznósajtok világába. Ott a cicába is bejutott ez, az. Sajnos, a szakács is bejutott a kamrába, de ő könnyen, mert az ajtón. Fülön fogta a bűnöst, vitte is a király elé. A királynak azonban sok dolga volt, továbbadta az ítélkezést a királynőnek. Az meg éppen a gyémántos szobában etyepetyézett az udvarhölgyekkel, amit nem akart abbahagyni, így kinevezte leányát, a királykisasszonyt, bírónak, aki a palotakertben unatkozott, és utasítást adott ő ítélkezzen a cica felett.
Megörült Kincsestartó Klárika, a királykisasszony a fekete, de érdekesen fehér foltokkal tarkított bundájú cicának, de azért színlelt szigorúsággal kérdezte. Mit kerestél, cica, a kamránkban, ahol semmi keresnivalód nincsen. A cica meghajtotta magát.
Felségesen gyönyörű királykisasszony, bocsánatáért esedezem, de nekem nagyonis volt keresnivalóm a kamrában. Nem akartam, hogy harminc vad kalóz megrohanja, és mind felegye a sonkákat, hurkákat, kolbászokat. Gondoltam megvédem ezeket az ártatlan étkeket a kalózoktól. Egykori gazdám, Rigószeretős Éva is azt írta.

Sonka, hurka, kolbász,
ment vad kalózszájba,
nem lett ám már abból
visszahajózása.

A királykisasszony, Kincsestartó Klárika, ezt a mentséget menten elfogadta, hiszen világos, ha a sötétkamrában harminc vad kalóz kitapogatja a füstölt dolgokat, akkor a felfüstölteknek már lőttek. Sőt, ki is jelentette, hogy a cicát felveszi az udvarhölgyei közé. Meg is kérdezte, hogy volt-e már valahol udvarhölgyek között. A cica nem árulta el, hogy ő nem cicahölgy, hanem kandúr, a továbbiakban azonban annyi igaz volt szavaiból, hogy ő már volt cicahölgyek között az udvaron, meg a háztetőn is. Szárnyatadó Marci igen jól élt a királykisasszony szolgálatában, de időnként bántotta a lelkiismeret, háromszorosan is. Egyrészt azért, mert a királykisasszony azt hitte, hogy egykori gazdája már nem él, hiszen egy ilyen bájos cicát csak a halál választhat el a gazdájától. Másrészt azért, mert a királykisasszony szórakoztatására Rigószeretős Éva Szárnyasok és szárnyatlanok cincogoországában, című regényének történeteit mondta el, melyeket jól ismert, hiszen azokat, leírás előtt, Éva mindig neki mesélte el, ezekről a történetekről viszont most azt állította ő találta ki, írta le egérbőrre. No és, nem utolsósorban, hiányzott neki az, akit elhagyott Rigószeretős Éva, bár a királykisasszonyt is igen megszerette. Talán sokáig ment volna minden a pazar lakomák a királykisasszonnyal, az időnkénti lelkiismeret furdalás, meg az ellopott írói dicsőség, ha a királykisasszony nem szokik rá az olvasgatásra. Ám a cicától hallott történeteket úgy megkedvelte, hogy rászokott. Ha rászokott, rászokott, de egyszer csak az egyik újságban különös verset olvasott.

Eltűnt cicámhoz.
Írta, Rigószeretős Éva

Cicám, fekete, fehér szépség.
Nélküled nincs szívemben épség.
Nézek egy tejfölös köcsögre,
hull a bánatcsillogó könnycsöppje.

Kamrám az egérfogak foglya.
Fülelek cincogó dalokra,
hiányod nékik csupán ünnepének.
Sajtok, kolbászok el-eltűnnek.

Hol vagy. Emlékszel, ekkor-akkor,
mint mesélgettem szárnyasokról,
figyelő fülecskéd, mint hallott
sok szárnyatlan földi kalandot.

Akárhol vagy, adj jelt magadról.
Édes körte savanyú vackor
számomra, ha Téged nem látlak,
cica, kit nagyon imádtam, és imádlak.

Kincsestartó Klárika királykisasszonyba beköltözött egy kis óvatoskodó, kíváncsiskodó, ámulgató, morfondírozó manócska, akinek neve gyanú lehet, hogy a cica gazdája élhet. Lehet, hogy az írta a történeteket, amit a cica a magáénak mondott. Lehet, hogy Szárnyatadó Marci nem az igazmondó cicák gyöngyszeme. A sok lehet, hogy közül az nem jutott eszébe, hogy lehet, hogy nem is cicahölgy, hanem cicakandúr. Nem untatok senkit azzal a hosszas kimagyarázkodós belemagyarázkodással, ami ezután következett, már csak azért sem, mert ilyesfélék minden országocskában bekövetkeznek előbb vagy utóbb, illetve előbb is, utóbb is. A megoldás azonban Szárnyatadó Marci javaslatára hamarabb is bekövetkezett. Több részből állt. Egy. Rigószeretős Évát a királykisasszony kineveztette udvari költőnek és udvarhölgyének, Kettő. Éva kezét hamarosan megkérte egy kedves, daliás lovag, Kapudöngetős Ádám, aki ezzel a kérésével nyílt kaput döngetett, csak addig ezt ő sem tudta,
Három. Szárnyatadó Marcit, mint udvarhölgyet elbocsátották, azzal az átlátszó indokolással, hogy nem hölgy, viszont a királykisasszony és Rigószeretős Éváék közös szolgálatában maradt, és kapott ő is egy gyönyörű cicafeleséget.