TOLLFORGATÓK KÖZÖSSÉGE

TOLLFORGATÓK KÖZÖSSÉGE hírei

Egy sosem volt író emlékiratai

„Egy sosem volt író emlékiratai” – merengek a papír felett.

Megragadott a cím, ami tegnap este villant be, lefekvés előtt. Annyi erőm még volt, hogy gyorsan papírra vessem, lesz, ami lesz alapon, aztán meghibásodott boeingként zuhantam a paplan jótékonyan takaró ölébe. Magzatpózba rándulok, béke van és nyugalom, aztán a párna összebalhézik a fejemmel (Mikor mosol már végre hajat?), és a nyakamon áll bosszút.
Szóval pár óra múlva napfényre ébredek (kissé gyűrötten), és az első dolog, amit meglátok, az a cetli.
„Egy sosem volt író emlékiratai”. Mégis mit akar ez jelenti? Először is: fogalmam sincs, mennyire eredeti. Lehet, hogy már olvastam, lehet, hogy az emlékeim hányták ki maguk közül, mint valami szánalmas alamizsnát. „Nesze, ha már magadtól nem megy…”
Szinte a fülemben hallom kárörvendő röhögésüket.
„Hékás, fogjátok vissza magatokat, egyelőre én vagyok az, aki eltart benneteket. Nélkülem a múlt homályába vesznétek, és a kutya nem törődne veletek.”
Na azért. Nem hagyom, hogy hatalmaskodjanak felettem, még akkor sem, ha ők tudják a választ. Ki a franc az a sosem volt író? És mit vár tőlem? Hogy szavakba öntsem a történetét? Valahogy így?
„Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol nagyon messze, ott, ahol az óra sem így ketyeg, hanem visszafelé, szóval ott az idő háta mögött, élt egy ember. Sosemvolt a neve.”
Nagyon jó, tetszik, de hogyan tovább. Gondolatárban úszok, és sehol egy farönk, amiben megkapaszkodhatnék.
„Szóval ez az ember nem csinált mást, csak írt, és írt, megállás nélkül. Néha ugyan kilépett háza kicsiny kapuján, de a jegyzettömbét szigorúan magánál tartotta, s csak rótta rá a szavakat, szinte értelem nélkül, ami csak úgy az eszébe jutott.”
Aha, kezd összeállni a kép!
„Réges régen mikor megszületett, nem értették, hogy lubickolhat ilyen vígan a tintakék magzatvízben.”
Milyen ötletes!
„Még beszélni sem tudott, mikor a kezébe fogott egy ceruzát, és egy kevés ákombákom után ráérzett a betűk ízére. Hajj, de nem örültek ennek! Ott ugyanis, ahonnan ő származott, nem volt szokás megörökíteni a szavakat. Az orvos súlyos és krónikus grafomániát állapított meg nála, s ezek után nem mehetett többé gyerekek közé, nehogy rájuk is átragassza a falánk kórt. Egy idő után már senki sem látogatta őket, mert az a rémhír terjedt el, hogy aki ránéz, elkapja a betegséget, sőt egy olyan történet is napvilágot látott, hogy bele lehet halni. Az orvosok azt tanácsolták apjának, amputálják mindkét kezét, az megállíthatja a továbbterjedést. De végül más megoldást találtak. Az erdő közepén magányosan állt egy öreg sufni, melyet már hosszú ideje nem használtak semmire. A szégyentől nem látó család odamenekítette sosemvoltnak tekintett fiát, s nem hagyott rá mást, csak sok-sok papírt és ceruzát. Gondolták, ha ezek elfogynak, kiszáll majd belőle nyomban a lélek, s nyugalomra lel végleg. Sosemvolt sosem olvasta vissza, amit papírra vetett, csak kupacokba rendezte szépen, s mikor nem aludt éppen, csak írt és írt megállás nélkül, fogalma sem volt róla mit, csak rótta a sorokat fáradhatatlanul. Egy szép napon aztán elfogyott a papír, úgyhogy mit tudott mást csinálni, a falakat használta tovább. Végül az utolsó ceruzája is tövig kopott, s érezte, ahogy lelke a mennybe száll. Ott aztán a kapuban találkozott egy vén, szakállas öregúrral, akitől megkérdezte:
- Most, hogy tudok beszélni, érdekelne, vajon miért áldoztam fel az életemet arra, hogy csak írjak és írjak, megállás nélkül, tudván hogy úgysem fogja elolvasni senki?
Az öregember elmosolyodott.
- Már vártam a kérdésed, fiam. – mondta, majd intett Sosemvoltnak, hogy jöjjön közelebb. Kezébe vett egy tiszta, átlátszó buborékot, melyben felsejlett egy ház. A házban szomorú arcok gyűltek a kiságy fölé, ahol egy gyermek sírt szívszaggatóan. Csak akkor hagyta abba, ha mesélni kezdtek neki. Sosemvolt szeme könnybe lábadt.
- Tudod, őt is betegnek tartják. Halálosan betegnek. Az a sorsa, hogy életét az olvasásnak szentelje, de sehol egy könyv, sehol egy írás. Legalábbis ők még ezt hiszik… – tette hozzá jelentőségteljesen, s Sosemvolt ekkor megértette küldetése lényegét.
Boldogan elmosolyodott, és könnyű szívvel lépett át az örökkévalóság kapuján.”

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

Wendler Mária üzente 16 éve

Jól sikerült, ötletes történet! Alkalomhoz is illő! :) Üdvözöllek!

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: