Menekülés Nam-Gil-ből

Ami szép az szép, meg kell hagyni. Kul-Anni újra és újra a Maia csodálatos felszíni domborzatán legeltette a szemét. Körös-körül árnéykos ligetek, bíbor színű sziklás emelkedők és gyors folyású patakok melyek lefelé surrannak a vörös szikláktól körülvett mély völgybe. A víz hörgése és dübörgése foszlányokban jut vissza a sziklapárkányra: valahol lenn a patakok egyesültek és vízesések fehér páráját eregették. A völgy mélyébe különös út vezet: szakadékokon és vizeken átívelve kristálykő kockákból rakták ki a lendületes ívű hidakat, melyeket fehérre festett fém korlátok üldöznek, s melyek ég és föld között függő egész kis hálózatot alkotnak. A hídak alja, a kristálykő majdnem teljesen transzparens, ha valakinek nem túl sietős és lehajol hogy átnézzen rajta megfigyelheti a völgyben zajló életet: növényeket, állatvilágot, kisebb települést melynek központjában hatalmas oltárokon ég az áldozati tűz, talán még a lakosok finom szövésű ruháin díszelgő gazdag mintákat is. Ha a lentiek feltekintenek csupa csillogást és tükröződést láthatnak maguk is, valamint megleshetik hogy milyen sebesen teszik meg az arra járók távolságaikat. Ha valaki gyorsan akar áthaladni elegendő egy kis mennyiségű tüzet kibocsátania testéből, mert a tűz surlódása a kristálykővel olyan felhajtó erőt képez hogy az már önmagától is felgyorsítja, előrehajtja az utazót. Nem kisebb gyönyörűséget okoz a látvány a völgyben lakóknak: fejük fölött minden nap tüzijáték zajlik, felizzanak majd elhalványulnak a hálózatok, lüktetnek mint a szív artériái, forgalmasabb napokon akár hosszú órákra is lángba borul számukra az ég.

Kul-Anni átkelt a leghosszabb hídon és a völgy másik oldalán bukantt fel. Innen újabb, ám meredekebb hidak vezettek egy hatalmas hegynek felfele. Legutóbb idáig eljutott, de arról hogy mi van a hegy másik oldalán elképzelése sem volt. Most mindenképpen ki akarta deríteni. Nem volt könnyű ilyen meredek úton felfelé haladni, de erőt vett magán és rendületlenül kapaszkodott előre. Nehezebb volt mint gondolta. A hegy mintha állandóan futott volna előle, s úgy tűnt mintha már órák óta menetelne. Az időérzéke teljesen cserben hagyta, megfeszített kinlódásában már az egész tájat fátyolosan, torz tükörképnek látta. Végül csak felért a tetejére. Megállt hogy kifújja magát. Fölötte Maia egének hófehér boltozatja, narancssárga színű felhők úsztak és telepedtek a horizontra, mintha a lenyugvó Napra könnyű takarót akarnának borítani. Lent újabb hatalmas völgykatlan terül el, s a hegyről már nyílegyenes, könnyű járású ösvény vezet a szívébe. Kul-Anni megindul rajta, s szeme elé olyan látvány terül amelyet alig alig akar befogadni. Az út hirtelen meghízik, kiszélesedik, s két oldalán hatalmas tűz tulipán mezők terülnek el. Éppen virágzásuk van, s bőszen szórják piros pollenjeiket a levegőbe. A langyos esti szellő felkapja a tűz-pollen szemcséket és csak hordja, kavarja, ringatja, teríti, piros felhőket képezve a mező, de még a fák koronája fölé is. Olyan mintha a föld lélegezne, s ütemesen kilehelné páráját. Élettől vibrál a levegő. Gyermekek aratják a lángoló színű virágokat, s a vörös porból bőven jut fejükre, kezükre de még a szájukba is. Prüszkölnek, nevetnek, szilajok. Éppen idefordulnak, Kul-Anni integet nekik, de átnéznek rajta, nem vesznek róla tudomást. Folytatják munkájukat. Mintha valami furcsa világban járna, ő is továbbindul. Maguktól, öntudatlanul viszik a lábai. Kívülről szemléli a tájat, mintha ő maga nem is képezné szerves részét a történetnek.

Hamarosan lélegzetelállító épületek tárulnak szeme elé. Egy hatalmas, központi, többszintes, kupolás palota terjeszkedik az ég felé, a teteje nem is látszik mert már a felhőkbe burkolózik. Ezekből a narancssárga gomolyagokból víz ereszkedik alá, s az épület négy oldalán zuhatagokat képezve omlik le. Estében megállásra kényszerül: több száz kisebb épület medencéje lesz otthona. Ezekből táplálkoznak a gyümölcsös és virágoskertek. A kisebb kupolák, mint megannyi gomba, a központi épület körül tömörülnek, annak elágazásai. Az egész olyan mint valami gigantikus, égig érő fa, melynek sok száz ágán rügyek módjára bukkannak elő az otthonok. Csakhogy ez a fa jóféle kristálykőből épült s a hegyek gyomrának legnemesebb, legtüzesebb fémeiből. Erős gyökere van a központi toronynak, hiszen meg kell tartania az ágas-bogas épülethálózatot. Olybá tűnik mintha Maia az egészet egyetlen hatalmas fémötvözetből, a föld mélyéből növesztette volna. A különböző épületek azonban kristálykőből készültek, ám ezúttal nem lehet átlátni rajtuk, molekuláik festékszemcséket tartalmaznak, s különböző színekben verik vissza a fényt: okker, meleg barna és vörös árnyékok játéka vonzza az álmélkodó tekintetet. Ezek mind legyezőszerűen terjeszkednek és egymás fölött lebegnek. A már jól ismert áttetsző hidak kötik össze őket. A legfelsőbbek gazdagon csurgatják a vizeket az alattuk levőknek, s minden medence úgy van tervezve hogy túláradjon, s jutasson az alatta elterülőknek. Az egész várost körbeveszik és behálózzák a levegőben csobogó vízesések és a megállíthatatlanul burjánzó függő kertek. A lenyugvó nap fényében a vízesések vörös tűzfolyamokká változtak, s hunyorogva megvilágították a sötétedő eget.

Kul-Anni eszeveszett iramban szaladt a kristálykupola felé, gyomra görcsbe rándult. Most jött el a lehetőség hogy választ kapjon kérdéseire. Egyre jobban közelített felé a tornyos épület, de arra mégsem számított hogy a kupola alatt tömörülő nagy oltár ilyen hirtelen elébe ugrik. Az áldozati tűz lángnyelvei lustán nyújtóztak egészen a tetőig. A papok mozdulatai lassúak és nyugodtak voltak. Kul-Anni elbűvölve állt ott, de aztán öszeszedte bátorságát és megszólítota őket. Mivel nem kapott választ, ismételten próbálkozott, ezúttal rájuk kiáltott. Közömbös tekintettel néztek át rajta.

Kinyújtotta kezét hogy megérintse őket, ám hirtelen furcsa zsibbadság lett rajta úrrá, a lábaiban sem érzett már erőt. Az egész helyzet olyan valószerűtlenül hatott. Hirtelen valami zümmögést hallott. A levegő város épületei között cirkáló kis hajók zaját már korábban is megfigyelte, de ez nem hasonlított azokra. Egyre erősödött a zaj, s rossz hangulata lett tőle. Érezte hogy felfelé kell néznie. Észre is vette a furcsa villanásokat Maia egének boltozatán. Kiáltani akart, figyelmeztetni a többieket, de nem jött ki hang a torkán. Nem félt, inkébb nagyon csodálkozott hogy hogy is nem tudja magára vonni a többiek figyelmét. Egyszer csak apró, fehér dara kezdett hullani az égből, kavargó hópelyhek. Egyre nagyobb darabok estek, s már olyanok voltak mint valami üvegszilánkok. Úgy érezte magát mint egy üvegbúrába zárt báb, akinek nincs hatalma saját sorsa felett,  valaki hatalmasabb kénye kedve szerint játszadozik a kristálygolyóba zárt mesterséges világgal. Ismét fel kellet néznie, mintha egy láthatatlan erő kényszerítette volna, s látta hogy az ég keresztül-kasul van repedezve, mint amikor az üveg betörik s a repedések csak növekszenek és terjednek. „Összetörik a legfelső ég, a jégboltozat”, gondolta. És valóban, lassacskán már embernagyságú darabok kezdtek el hullani, de ezek már nem voltak fehérek, hanem feketék, és az egész hódara förgeteg megfeketedett mint a pernye. Az ég is elsötétedett, s azok a fekete jégdarabok amik ráestek a lebegő városra nem olvadtak el hanem elkezdtek növekedni, szerteágazni mint valami baljóslatú folyó, s ahogy terjedtek elpusztítottak, felfaltak minden élőt: az emberek, állatok, növények megadóan feloldódtak ebben a hatalmas gonosz árnyékban, mint egy rotyogó, kíméletlen fazékban. Csak az épületek üszkös romjai meredeztek árván.A legmeglepőbb az volt hogy az emberek közömbösen folytatták tevékenységüket, mintha észre sem vették volna mekkora baj szakadt rájuk, sokakat esti rutinjuk végzése közben falt fel a mérges, sötét áradat. Kul-Anni iszonyodva nézte, arra gondolt hogy el kellene innen menekülni, de valahogy teljesen megbénult, a lábai mintha ólomból lettek volna, s kiáltás helyett csak valami nyöszörgésféle jött ki a torkán. A feketeség pedig egyre csak közeledett hozzá, már körbe vette, kúszott felé, de ő csak állt ott megrőkönyödve, s érezte hogy szétfeszíti a fejét az őrület és a halálfélelem. Patakokban folyt róla a veríték, s arra gondolt ha valai észrevenné a magasból, talán egy város fölött repülő hajó akkor meg lenne mentve. Kétségbeeseésében lángra lobbantotta önmagát, hátha magára vonhatja valaki figyelmét. És sikított, sikított torkaszakadtából, de a segítség nem jött, s könnyeinek fátyolán át már csak azt látta hogy a lábához ér a feketeség, és csak kúszik, kúszik felfelé....

-          Kul-Anni! Kul-Anni! Mit csináltál!

Résnyire nyitotta a szemét, és látta hogy Irke kétségbeesetten rázogatja. Haját és arcát ellepte saját verítéke, szájában érezte könnyeinek sós ízét. Levegő után kapkodott de csak fulladozott. Feltápászkodott és látta hogy a szoba lángokban áll. Gyorsan el kellet oltani a tüzet. Nem volt már idő, és őszintén szólva értelme sem volt vízért szaldgálni, és úgy tenni mintha azzal szorítanák vissza a tüzet. Kinyitotta hát tenyerét, és egy mozdulattal visszaszívta belé a lángnyelveket. Éles fájdalmat érzett a homlokában, s kezével odakapott. Ijedten tapasztalta hogy a furcsa jel megint megjelent. Gyorsan felkapta sapkáját és egészen a szemöldökéig lehúzta. Csak ameddig meg nem nyugszik, s a jel el nem tűnik magától. De már így is késő volt, szobatársa, Irke szemében tanyát ütött a halálos rettegés.

-          Te, te... haguri vagy?, suttogta.   

-          Igen, de téged nem bántalak. Ne árulj el kérlek.

Hosszasan néztek egymás szemébe. Majd Irke lasan bólintott. A lány csak ezt akarta. Innen már átvette a kezdeményezést:

-          Sikerült megszerezni a kulcsot?

Irke ismét csak bólintott, de hang nem jött ki a torkan. Még mindíg az előzőek hatása alatt volt. Azért csak kikémlelt az ajtón. Végül aztán intett hogy siessen, mert lassan hajnalodik és menniük kell.

Kiléptek a nyomorúságos épületből. Amerre csak a szem ellát Nam-Gil csupasz hegyei meredeznek, csapdába zárva a lábuknál lakókat. Sehol egy fa vagy folyó. Ez a kopár árvaság a kumlák műve. A Nam-Gil régen nem ilyen volt, azt beszélik folyó víz és mezők tarkították felszínét. Nem volt különösebben szép, de az itt élőknek megfelelt. Amikor háromszéz évvel ezelőtt a Sötét Lelkek, azaz a Kum-La-k leigázták a bolygót azzal kezdték hogy új nevet adtak neki, Nam-Gil-t, ami annyit tesz: pusztulás. Találó név, ugyanis mindent leromboltak és sok ellenállót megöltek. Hogy mi volt a bolygó eredeti neve arra már nem emlékszik senki. Most mindent beborít a sötét anyag, a folyók medrében is csak ez a fekete, mérgező ragacs csordogál. Rendes ivóvizet nem találni csak néhány tárolómedencében, ezt is nagyon szigorúan őrzik. Ezeket később palackozzák és drágán eladják az embereknek. A víz literének ára egy átlagos Nam-Gil-i lakos rabszolgabérének egy tizede. A kumlák büszkék arra, hogy ők civilizált hódítók módjára nem ingyen dolgoztatják rabszolgáikat: rendes fizetést kapnak, amiből kényelmesen megélhetnek. Legalábbis szerintük.  

Kul-Anni és Irke elhaladtak a szürke épületcsonkok között, majd rátértek a főutcára. A járdán mindenhol szemétkupacok várták sorsukat és törődött emberek másztak elő dobozszerű aprócska lakásaikból. Sietősen belevegyültek a többi csörtető, rongyos kabátos tömegébe. Kul-Anni útálta ezt a gyáva, bárgyú szolgaságba süllyedt népet. Undorodott a piszkos, rongyos göncöktől és a szúrós szagoktól, de a vízzel spórolni kellet, így ruhamosásról szó sem lehetett.

A nap éppen csak ébredezett, első sápadt sugarai áthatoltak a bolygó szürke szmoglégkörén. Az iskola impozáns épülete hamarosan szemük elé tárult. Ez is csak egy uniform, szürke kockaépület volt, viszont öt emelet magas, rengeteg ablakkal és üvegválasztófalakkal. A termek így világosak voltak hiszen a jó tanuláshoz fény kell, és falaik áttetszőek hogy a folyósón járőröző felügyelők rögtön kiszúrják a hátsó sorokban titkon mással foglalkozó tanulókat. Ha figyelmetlenséget vagy tiszteletlenséget tapasztaltak hosszú botjaikkal alaposan megbüntették az elkövetőt. Az öt emelet egy egy tudásszintet képviselt: a legalsóba jártak a legfiatalabbak, a legfelsőbe az idősebbek és tanultabbak. Ha valaki sikeresen befejezte mind az öt osztályt akár elit rabszolga is válhatott belőle.   

Mire beértek a második emeletre és elfoglalták helyüket az osztályban a tanár is bejött. Az első óra igen nehéz volt, kumla hazafiság és történelem tan. A gyerekek nehezen vették az anyagot, elsősorban mert nemigen értettek semmit. A kumla nyelv nagyon bonyolult és logikátlan szerkezetű volt, s minden tárgyat ezen a nyelven tanultak. Egyáltalában nem is volt szabad megszólalni máshogy, sem az utcán, sem az iskolában nem beszélhettek anyanyelvükön, s még otthon is csak suttogva. A tanár sem beszélt valami jól kumlául, s így együtt törte, gyűrte a csúnyán pattogó nyelvet a gyerekekkel. Igazi kumlák nem jöttek a piszkos, büdös, elszegényedett őslakosság közé, a felsőbb osztályokban is csak néhány tanított. A helyzet akár komikusan is hathatott volna, ha a sétáló felügyelők rémisztő jelenléte nem tornyosult volna olyan fenyegetően a fejük fölé.

Míg a tanár elkészült a jelenléttel, Irke kifigyelte hogy a járőr éppen elhaladt és Kul-Anni kezébe csúsztatott egy pici indítókulcsot. Majd Irkét felszólították és felelnie kellet a jól betanult leckéből:

-          Mi a kumla?

-          A kumla népünk felszabadítója és boldogulásának egyetlen záloga. Barbár társadalmunkat felemelte és igazságos, egyenlőségen alapuló törvényeket adott neki.

-          Melyek a tökéletesen boldog társadalmat biztosító rendszabályok?

-          A társadalom valamennyi tagjára kötelező munka, a kumla intézmények gyarapítása, a régi, barbár módon megépített városok és otthonok lebontása, minden vagyon és kereskedelem centralizálása a kumla kezében.

Kul-Anni már alig tudta visszafolytani a nevetést. Nem mert Irkére nézni, félt hogy megállíthatatlanul kibuggyan belőle a vihogás. Valahogy aztán ennek a leckének is vége lett. Óra után odament a tanárhoz és azt mondta nem érzi jól magát. Elkérezkedett. Azonnal meg is kapta a kilépő kártyát, hiszen senki sem feltételezte hogy egy épeszű gyerek az iskolai ingyenebéd előtt csak úgy a semmiért elmenne. A tanulók számára ez volt a fénypont, napi táplálékbevitelük fő forrása. 

Kul-Anninak azonban nagyon nyomós oka volt. Iszkolt az iskolából ahogy csak tudott. Felszállt a legközelebbi kopott népkocsira és a kalauznak megmutatta kilépőjét és tanuló kártyáját. Természetesen az orvosi negyed felé igyekezett. Mikor a klinikák állomáshoz megérkezett, leszállt, és a kísérleti laborok közötti szűk sikátorokon keresztülosonva az ipari telep felé vette az irányt. Ez már csak egy jó félórányi gyalogos út volt.

Hamarosan a szeme elé tárult a bányászok elosztóközpontja. Itt már modern, síneken futó járda szállította a munkásokat az űrsiklókhoz. Kul-Anni fellépett a mozgó útra, s újabb félórát várt hogy elérjék a központi hangárt. Hosszú haját, mely elárulhatta volna hogy viselője lány, már előzőleg sapkája alá rejtette. Szerencsére itt sok gyerek is dolgozott, így törékeny testfelépítése nem tűnt fel senkinek. Mikor végre a hangárba ért megnézte a kulcs sorozatszámát, majd beállt a hosszú sorba. Mikor végre ő is a központi számítógép elé ért bepötyögtette a szimbólumokat. Beregisztrált. A képernyőn megjelent az aznapi munkájára kiosztott űrsikló pontos helye. Több ezer gép várta aznapi gazdáját. Százas tömbökben álltak s közöttük számozott sétányokon lehetett közlekedni. Kul-Anni szerencsés volt, az ő gépe csak tízpercnyi sétára volt a központi elosztótól. Akinek a legtávolabbi jutott egy órát is kellet gyalogolnia. Itt már nem voltak mozgó járdák.

Hamar elfoglalta a pilótaülést, bekattintotta az indítókulcsot aztán várt. A képernyő jelezte hogy még félóra a karaván indulásáig. A bányaszkaraván a Nam-Gil két távolabbi holdjára és Pekte nevű testvérbolygójára indult. Ezek nagyon fontos ipari nyerőhelyek voltak, innen vájták a legjobb minőségű fémérceket, kumla csillaghajók páncéljának valót. A munkások embertelen körülmények között dolgoztak, a fúrósiklókban például iszonyatosan meleg volt, a szállítósiklók pedig állandóan mozgásban voltak hatalmas terheikkel, s nagyon kellet figyelni az összehangolt közlekedésre. Pihenő, ebédszünet nem volt, csak a nap végén.

Kul-Anni a kulcsot figyelte, ahogy egykedvűen himbálózott a panelen. Irke nagybátyja kellene most itt üljön, de nagyon megbetegedett. Irke vállalta hogy iskolába menet beszól majd a munkaügyi központba a hiányzásról, de persze nem tette, hanem ellopta a kulcsot és a lánynak adta. Óriási rizikó volt, de nem ez volt az első hülyeség amit együtt csináltak. Az imbolygás egyre csak lassúlt, aztán megállt. Kul-Anni lehúnyta a szemét. Tudta hogy ez nem végleges nyugalom, csak az indulás robaja előtti pillanatnyi csend. És valóban egyszerre dübörgött fel a többezer gép. Elindultak. Most még automata pilóta vezette szép, rendezett sorokban a siklókat. Kiléptek az űrbe és megpillantották a távolban a Pikét. Még húsz perc és elérik. Addig még van idő gondolkodni. Nyomasztotta az álom. Minden olyan kétségbeejtően zavaros volt. Kul-Anni tudta hogy haguri, de fogalma sem volt hogy honnan jött, vagy hogy miként élte túl a kumla mészárlást. Mióta élt, soha egyetlen más hagurival sem találkozott. Senkit sem ismert saját fajtájából, sőt néhány évvel ezelőttig még azt sem tudta hogy ő milyen fajhoz tartozik. Lassanként fedezte fel magában a tüzet és homlokán a jelet. Apránként törtek rá az álmok melyeknek jelentéséből mit sem értett. A kumla történelemkönyvek szerint az utolsó hagurit Jala börtönében végezték ki éppen száz évvel azelőtt. Ez még jobban összezavarta a kislányt. Ha ez igaz, akkor miképpen élhet ő, vagy egyáltalán hogy is születhetett meg egy haguri és Maia mentes világban? Annyi bizonyos volt hogy mióta az eszét tudta bolygóról bolygóra menekült és keményen küzdött a túlélésért. Nem tudta igazán hogy mi elől menekül, de nem volt képes egy helyben megmaradni. Valami űzte, hajtotta, válaszokat akart a kérdéseire. Belülről mardosta ez a nyugtalan tűz, és reménytelen bizonytalanságban tartotta. Minden trükköt jól ismert már, minden világban egész jól elboldogult és ügyesen alkalmazkodott. Profi tolvaj és rabló volt, évekig kényszerült az utcán élni és szemetet enni, de mikor körülötte mindenkit felemésztett a reménytelenség és sokan önként a halálba menekültek, ő mégsem adta fel. Ment tovább és tovább, maga sem tudta minek, és hová, de érezte hogy nem maradhat egy helyben. Sokszor került kilátástalan helyzetbe. Két évig volt egy kumla úrhölgy rabszolgája, s a legalantasabb munkákat kellet végeznie, napi veréseket elszenvednie. Megpróbált megszökni de elfogták és annyira megkínozták hogy elájult bele. Azt hitték belehalt a szenvedésbe, ezért csak úgy kidobták a szemétre. Mikor magához tért több hasonló, lemeztelenített rabszolgából álló kupacot talált maga körül, azzal a különbséggel, hogy ezek már tényleg mind halottak voltak. Valahogy elcsúszott mászott onnan, végre szabad volt, de hónapokig rémálmok gyötörték.

Megjárta a retteget Jala börtönét is, ahová azért került mert majdnem rájöttek hogy haguri. Mindenféle kísérleteket végeztek rajta és a hírhedt kumla kínzóeszközzel, a dupla szíjfonatos ostorral őrületesen megverték. Nem számított nekik hogy csak egy gyerek, szinte kéjelegtek benne hogy egy ütéssel egyszerre két hosszú, véres sebet hasíthatnak a hátába. Ezek a csíkok nem gyógyulnak egykönnyen, néhányukat még ma is magán viseli. De amilyen kicsi volt olyan végtelen önuralommal tűrte a fájdalmat és egyszer sem csiholt ki magából tüzet. Ezt az örömöt nem adta meg nekik. Mikor eldöntötték hogy befecskendezik a sötét anyaggal, csakhogy tudományosan feljegyezhessék mennyi ideig tud ellenálni a szervezete a halál beállta előtt, Kul-Anni megszökött. Az a hír járta hogy Jalaról nem lehet megszökni, és még soha senkinek sem sikerült. Ez igaz is volt, csakhogy Jala börtönébe gyerekeket szinte sohase vittek, ezért a zordon épület nem rájuk lett tervezve. Kul-Anni kicsi volt és sok szűk helyen átfért. Alaposan megtervezte és amit egyszer a fejébe vett véghez is vitte. A legocsmányabb szennyvíz járatokon kellet keresztülmásznia, de a szabadságért bármire képes volt. Szerencsés megmenekülése után sokkal óvatosabb lett. Meglapult a népek sokaságában és különböző rablóbandákhoz csatlakozott hogy megkeresse a kenyerét. Néha magányosan vándorolt és ügyesen megtanult gondoskodni magáról. A legjobb mégis az volt ha nagyvárosokban húzódhatott meg, a tömegben ugyanis nem tűnt fel senkinek. Néha bekérezkedett más törzsekhez, mert ha hivatalosan tartozott valahová, akkor nem keltett feltűnést sehol. Persze egy törzs sem látott szívesen egy magányos árvát, hiszen az élet mindenhol nehéz volt, senki sem osztotta meg szívesen az élelemet és a vízet, de ha szolgálni szegődött hozzájuk éhbérért akkor szinte mindenhol kegyesen befogadták. Az ingyencseléd mindenkinek jól jött. Irke törzsénél például nagyon nehéz dolga volt, sokat ugráltatták, naphosszat takarítania kellet, a gyerekek helyett megírni a leckéjüket, de cserébe iskolába engedték, ahol naponta egyszer enni kapott.

Gondolataiból hirtelen kizökkentette a sikló döccenése. Megérkeztek a Pikéhez. A vezérlőpanelen kihúnytak az automata pilóta fényei. Ővé lett a gép irányítása. Most nagyon észnél kell lennie. A sok gép egyszerre kelt életre mint valami kaotikus méhkas, ide-oda verdestek, keresték a helyüket. Kumla felügyelőhajók csaptak közéjük, írányították őket posztjaikra. Ezt a kavarodást használta ki a kislány és szépen csendben meglépett. Igazából nem volt nehéz dolga, mert a terep rettenetesen zsúfolt és törmelékes volt. Besurrant az egyik aszteroida felhőbe innen pedig már egyenes út vezetett a Halál Mezejére. Ez nem volt más mint a közelben levő Maiák tömegsírja. Legalább kétszáz éve feküdtek itt magukra hagyva, sötét élettelenségük fenyegetően meredt az éppen csak kőhajításnyira lévő bányásztelepre.

Kul-Anni óvatosan közelített, alaposan körülkémlelt és miután meggyőződött róla hogy nem követte senki leszállt a legközelebbi Maiára. Rutinosan végezte a műveletet, ez már legalább a századik Maia volt amelyet megvizsgált. Egy nagyobb város mellet elterülő hegyes, barlangos helyen landolt. A városba menni nem volt értelme, a hagurik az utolsó időkben barlangrendszerekbe menekítették értékeiket és inkább a föld alatt építettek ki bázisokat és katonai raktárakat. Régebben bement a városokba is megcsodálni a fantasztikus kupolás épületek maradványait, de ezen kívűl nem talált ott semmit, és csak az idejét pazarolta.

 Amikor kiszállt megállt egy pillanatra és figyelt. Befelé és kifelé is koncentrált. Gondolataival végigpásztázta a helyet, élet után kutatva. Mint mindíg most is minden egyhangú, barátságtalan és nagyon csendes. Nagyonis halott. Tudata nem jelzett neki semmilyen élő, mozgó lényt a bolygó felszínén. Természetesen nem is számíthatott másra, de ezt a kis rituálét sosem mulasztotta el. Olyan volt ez mint valami nyugtató imádság, egy folyton ismétlődő mantra, amit akkor is elmond az ember ha már régen nem hisz értelmében és erejében. Őszintén szólva fogalma sem volt hogy milyen lenne ha érzékelne valamit, ha lenne még túlélő rajta kívűl. Csak azt tudta hogy biztosan észrevenné. Talán az a másik megszólítaná benn a gondolataiban? Vagy ha gyenge lenne és nem tudna beszélni Kul-Anni akkor is megtapasztalná a jelenlétét úgy mint mikor az ember érzi a szellőt az arcán de nem látja?

 Bolygóközi vándorlásai során rengeteg elpusztult Maia hálózatot látogatott meg és fosztott ki. Igen, hullarabló volt. Eleinte lelkiismeretfurdalása volt hogy így megszentségteleníti a valaha élő, lélegző, személyiséggel rendelkező bolygókat, de voltak bizonyos fizikai szükségletei amelyeket ki kellet elégíteni. Itt van például az éhség. Most is parancsolóan égette a szívét, morzsolta a gyomrát. Nem olyan táplálékra volt szüksége mint az átlagos embernek, hanem fenighre, a tűz erőt adó, éltető fényére.

Amikor a szeme lassan hozzászokott a szürkülethez, szinte azonnal észrevette a legnagyobb barlang tátongó bejáratát. Siető, kapkodó lépésekkel támadta le, mert minél hamarabb a hegy gyomrába akart jutni. Odabenn nagy volt a sötétség, de azonnal lámpákat gyújtott. Megvizsgálta a falakat. Vastagon belepte a sötét anyag, belülről repesztette. Néhol gigantikus hasadékok csipkézték a mennyezetet. Azonnal az éléskamra felé indult. Igyekvő léptei visszhangot keltettek és idegenül hatottak a mozdulatlan némaságban. Gyorsan és hatékonyan dolgozott. A raktárba belépve azonnal észrevette a ládákat és a zsákokat. Az első ládában talált négy csomag kekszet. Színük a pirossal már nem volt még csak köszönőviszonyban sem. Fenigh tartalmuk jócskán elpárolgott már, de Kul-Anni mohón tépte fel a csomagolást és jóízűen bekebelezte az egészet. Azonnal tapasztalta a változást. Hirtelen melege lett, arca kipirosodott és a jel a homlokán izzani kezdett. A következő zsákban egy egészen bontatlan üveg piros italt talált rajta a tűztulipán jelével. Sercegve pattant a dugó és már az orrában érezte az összetéveszthetetlen aromát. Finom, kicsi kortyokban ízlelgette. Megforgatta a szájában majd határozottan leküldte a torkán. Ekkor már mindenféle kellemes forróság rohanta meg érzékszerveit és száguldozott le s fel az ereiben. Teljesen elbódult de hirtelen olyan friss erő szállta meg hogy hegyeket tudott volna mozgatni. Ez a kis ínyencség azonban hamarosan elfogyott. Még eszegetett volna, de a többi láda legnagyobb megdöbbenésére teljesen üres volt. Ideges mozdulatokkal turkált, de csak a porrá foszlott kekszmaradváyokat markolászta. Körbe körbe járkált mint a csapdába került vad, de akkor sem tehetett semmit a tény ellen hogy nem volt már egy morzsányi eledel sem a raktárban. Sírni tudott volna. Eszébe jutott Irke és a meleg iskolai ebéd. Fájdalmasat kordult a gyomra.

            Tudta hogy tovább kell menni. Rátért a barlangbázis fő járatára és azonnal jobbra fordult. A könyvtárba akart menni, de kiderült hogy azon az oldalon már nem volt semmi érdekes, csak a kiképző pályák és tűz szentélyek. Elkedvetlenedett. Muszály volt visszafelé jönni, aztán meg balra baktatni tovább. A növendékek blokkjába jutott, egy hatalmas terembe, ahol több száz áttetsző hibernáló kabin sorakozott egymás mellet. Mindegyikben egy haguri gyerek. Kul-Anni legszívesebben átugrotta volna ezt a gyomorforgató szobát. A látvány ugyanis mindíg kiborította. A háború vége felé, a  kumlák elől menekülő hagurik és maiák a kicsinyeket ilyen gyűjtőközpontokban helyezték el és hibernálták őket. Úgy gondolták így talán megmenthetik, elrejthetik őket. A Maia folyamatosan pumpálta a fenighet az alvó gyerekekbe, így álmukban is szépen fejlődtek. Mikor a sötétlelkűek gyilkos mérge elérte az ilyen Maiákat, a csöppségeket álmukban érte a halál. A legrosszabb az volt, hogy a sötét anyag befolyta a kabinokat, rácsimpaszkodott a kis testekre és lassanként kiszívta belőlük az életet. Megszenesedett csonkok, felismerhetetlen héjjak maradtak csak a rekeszekben. Kul-Anni már nem nézte az arcukat, csak végigfuttatta a szemét az egyforma koporsók elülső paneljén. De egyiken sem világított jelzőfény, egyik sem mutatta az életfunkciók jelenlétét. Ezt a kis ellenőrzést mindíg megtette, mert régebben előfordult, hogy egy egy kabin alján még pislákolt a kicsi, piros égő. Ez úgy történhetett hogy a Maia miközben ellenállt a sötét anyagnak, annyira lelassította annak terjedését hogy már csak nehézkesen csordogált be az alvókabinokba. ĺgy az életfunkciókat nagy keservesen sikerült valamennyire fenntartani. De a méreg végül csak bejutott, és elkezdte romboló munkáját, mindössze lassabban tudta véghez vinni. Ha ilyen esettel találkozott, Kul-Anni kinyitotta a tárolót, ügyesen kiemelte a testet, és megpróbálta visszahozni az életbe. Erősen koncentrált és kezét ráhelyezte a beteg, megüszkösödött testrészekre. Sikerült is valamennyi sötét anyagot kiszívnia, néha a hús egészséges, rózsaszín árnyalatait is vissza tudta hozni. De akibe a méreg már belekapott, az halálra volt ítélve. Olyan nem volt hogy bárkit is öntudatra tudott volna ébreszteni. Minden kísérlete kudarccal végződött. Hozzá hasonló gyerekeket tartott a karjaiban és nézte végig tehetetlenül ahogy összeroskadnak és szétmállanak a kezei között. Szinte örült a lelke mikor látta hogy most meg sem kell próbálnia. Végigfutott az irtózatos szobán és végre a könyvtárba érkezett.

            Minden Maián a könyvtár volt a második legkedvesebb helye az élelmiszerraktár után. Ez volt az egyetlen lehetősége hogy múltjáról megtudjon valamit. Mikor néhány évvel ezelőtt elkezdte a Maiákat látogatni nem ismerte az írást, nem tudott olvasni. A haguri rovások és szimbólumok titkolóztak előtte, nem volt aki megtanítsa jelentésüket. Órákig forgatta a régi könyveket és kőtáblákat, jobb híjján csak a képeket nézegette, és azokból próbálta kiokoskodni a történetet. Azután egyszercsak látni kezdte a szöveget. Furcsa érzés volt, mert a betűk nem egyenként mutatták meg arcukat és értelmüket, hanem közös együttállásuk kibontott Kul-Anni agyában egy képet, ami azután kinyitott egy másikat. A mondatok alakja, szépsége ahogy oldalról oldalra sorakoztak, a betűk kecses íve egymás után oldott ki tudatában egy egy jelenetet, eseményt. Olyan volt mintha egyenként kicsomagolta volna a rejtőzködő szavakat. Előszőr csak óvatosan meglazította a kötést, de mikor a színes alakok előbukkantak megállíthatatlanul zúdultak rá a szebbnél szebb történetek. Mikor pedig jól megismerte őket tollat ragadott és megpróbálta leírni. Először csak rajzolta a betűket egyenként és fáradtságosan, azután mikor egy szó készen lett elraktározta az agyában a hozzá tartozó képpel együtt. Mire minden szót megismert keze ösztönösen rótta a jeleket, folyamatosan és szakadatlanul. Gondolatait mindenfelé irkálta, rajzait a falra is felvéste. A jelek rovása, az írás munkája maga féktelen örömmel töltötte el. Vad, átható erőt érzett magában valahányszor írt vagy olvasott. Mintha mindaz a képzeletbeli világ ami benne és a könyvekben létezett valóra vált volna és neki hatalma lett volna fölötte. Sírt és kacagott egyszerre. Eljátszotta a jeleneteket. Hangosan elmondta a párbeszédeket. Képzeletbeli emberekhez beszélt és magában táncolt a dalokra. Bármit megtehetett mert nem látta senki, s ez a feltétel nélküli szabadság jó időre feltöltötte energiával. A lopva eltöltött órák reményt adtak neki hogy el tudja viselni a sötétlelkűek világát.

            A könyvtárban kényelmes, puha heverők voltak, és Kul-Anni elképzelte hogy ezekben üldögéltek a gyerekek esténként lefekvés elött, a nevelő pedig meséket olvasott nekik. Lekuporodott ő is az egyikbe és megszemlélte zsákmányait. Két regény, egy mondák gyűjteménye és egy történelmi értekezés akadt a kezébe. Végigsimította kezével a borítókat. Mágnesként vonzották a kitüremkedő díszes betűk. Incselkedtek vele. Csiklandozták. Beszagolt a lapok közé. Az illatukat is szerette. Találomra felütötte az egyiket és belemerült a mondák világába.

Az első történet Kál vezér egyik bátor harcosáról szólt. Mudor vitéz szárnyak után vágyódott, hogy maga erejéből repülhessen. Neve is azt jelentette álmodozó, vágyakozó. Elment Tes szentélyébe és kérte az istent adjon neki jelet ha álma valóra válhat. Még aznap éjszaka látomása volt egy hatalmas repülő emberről, kinek szárnyai tűzből voltak. Boldogan újságolta társainak hogy nemsokára repülni fog, az isten megígérte neki. Karjait és vállát nézegette naphosszat, várta hátha kinőnek a szárnyai. A többiek kikacagták, bolondnak csúfolták. Egy év telt el így, s nem nőttek ki a szárnyak. Szomorúan lógatta az orrát a harcos, s egyfolytában pörlekedett az Istennel hogy de így meg úgy, ha egyszer jelt adott neki miért nem teljesíti amit megígért. Azután Kál a hourik ellen vonult s a harcokban Mudornak különleges megbízatást adott. A hourik egyik bolygójára kellet lecsapnia, s a tűzbombagyárakat elpusztítania. Mudor nagyon keményen küzdött. Csaknem megsemmisített már minden ellenséges bázist, mikor a houri ellenállók bevették magukat egy hegy gyomrába s onnan lődözték ki tűzbombáikat. Mudor hatalmas bátorsággal egyenesen bevezette harci siklóját a houri támadás kellős közepébe. Belülről akarta szétrobbantai a hegyet és megölni az ellenséget. Terve sikerrel járt, de azt is látta hogy már nem tud többe élve kijönni a houri bércből. Félelmet nem ismert, utolsó lehelletéig küzdött, de már körbevették és halála elkerülhetetlennek látszott. Volt Mudornak egy fiatal tanítványa, aki mindenhová elkísérte. Ebben a harcban is végig mellette állt. A fiú tüzes szemű, szűkszavú és kissé nehéz felfogású volt, nemigen barátkozott senkivel. Mikor a houri harc a legkilátástalanabb pillanatához érkezett, Mudor utolsó erejével a fiút akarta menteni. Ekkor legnagyobb megdöbbenésére a tanítvány egész testében lángra lobbant, termetében megnőtt és hatalmas, tüzes szárnyakat bontott.  Felkapta és hátára vette a már súlyosan sebesült mesterét, és elrepült vele. Röptében tűzesőt bocsátott a hourikra és lenyelte tűzbombáikat. A houri tűzbombák testében nem robbantak fel, hanem még inkább erőt adtak neki. Most már száján keresztül okádta a tüzet a szárnyas ember és vágta az ellenséget ahol érte. Mikor végre földet értek, elmondta mesterének hogy igazi neve Saalnagh, azaz repülő, és hogy Maia szívében született, Tes akaratából. Az isten tehát meghallgatta Mudor kérését, mert megadta neki a szárnyakat. Tanítvány és mestere soha többé nem váltak el, együtt repültek  minden csatába, és Kál vezér legerősebb harcosaiként tartotta őket számon a legendárium.

            Kul-Anni nagyokat kacagott a történeten. Őrülten sajnálta Mudort, akiből mindenki gúnyt űzött, és szurkolt neki hogy sikerüljön megvalósítani álmait. Saját vágyaira gondolt. Arra a bizonyos abszurd álomra. Hogy majd egyszer talál egy élő Maiát. Egy igazi otthont. Pontosan tudta hogy igazi fenigh és igazi Maia nélkül nem húzhatja sokáig. Mikor a csatajeleneteket olvasta csak úgy pezsgett a vére. Elképzelte hogy ő is ott van, és odavág az ellenségnek. A sötétlekűeket szívesen megpörkölné. Tetszett neki Saalnagh bátorsága, ereje. Eszébe jutott hogy minden hagurinak akiről olvasott különleges neve volt. A nevek jelentenek valamit, titkos erővel bírnak. Minden név hatalmat ad viselőjének. A név a sorsot hordozza. Számtalanszor  megnézte saját nevét a könyvtári számítógépeken, a Maiákon fellelhető összes szótárban, de a Kul-Anni szavak nem jelentettek semmit. A számítógépek előtt ismeretlenek voltak, azt írták ki ilyen szó nem is létezik. A lány azért nem keseresett el. Tudta, érezte hogy jelent valamit, tapogatta a benne rejlő erőt és biztos volt benne hogy előbb vagy utóbb megnyílik előtte a szó mondanivalója. Nem tudta honnan kapta nevét. Csak úgy mint az olvasás és írás ez is megmutatkozott elméjében, egyszerűen beugrott neki hogy őt így hívják és kész.  Nem is foglalkozott ezzel tovább, mert gyorsan fogyott az ideje és még számtalan tennivalója akadt. A könyveket szomorúan hagyta sorsukra, tudta hogy nem viheti őket magával a Nam-Gilre. Ha megtalálnák nála, annak súlyos következményei lennének. Nagyon óvatosnak kellet lennie. Soha semmit nem hozott el a Maiákról. Az élelmet amit talált ott ette meg, a könyveket ott olvasta, a haguri fegyverekkel amik a háborúból megmaradtak ott gyakorolt. A könyvtárból kifele menet benézett még a ruhatárolóba. Elegáns, finom kelmékből készült ingek és nadrágok, puha kendők és szellős köntösök. Mindegyik gazdagon hímezve, a nagyrészt fehér és világos színű gúnyák piros és aranyos mintákkal díszítve. Kul-Anni végigsimította az anyagokat. Egyenként megfogta, megtapogatta, megszagolgatta a tiszta öltözeteket. Elgondolta hogy milyen jó is lenne felvenni egyik másikukat, csak úgy próbaképpen, de tudta hogy csak bepiszkítaná őket. És azt túl nagy szentségtörésnek tartotta.

            Továbbsietett a kiképzőpályákra. Itt is voltak központi számítógépek, némelyiket vastagon befedte a már megkövesedett sötét anyag. A kumlák mindent tönkretettek, elolvasni nem tudták a haguri írást, ezért fogalmuk sem volt hogy hogyan is kell beindítani a számítógépeket, s a könyvek nem mondtak nekik semmit. A haguri civilizáció titkai rejtve maradtak előttük. Dühükben csak annyit tehettek, hogy mindent leromboltak és elborítottak mérgükkel.

A pályák kör alakúak, középen oltárral, az oltár alatt rekeszek, s azokban különböző kézifegyverek. Megpróbálta az összes gépet, de csak az egyiknek sikerült beindítania a képernyőjét. Egyből jó kedve kerekedett. Bepötyögtette a szimbólumokat a vezérlőbe, és megnyitotta a tanuló videókat. A gép a korát kérdezte. Kul-Anni tizenkét éves volt, de azt írta be hogy tizenöt. A korosztályának megfelelő tananyagot ugyanis már régen elsajátította, többet, nehezebbet akart tanulni. Régebben nem tudta hány éves pontosan, de az egyik Maián a központi számítógépben megtalálta a módját hogy hogyan is kell kiszámolni. A haguri gyerekek bal tenyerében vörös szeplők sorakoznak, mindegyik egy évet jelent. Húsz éves korukig húsz pont keletkezik, ekkor érnek el kamaszkorba, és ekkor vehetnek részt a kenin-en. Innentől kezdve eltűnnek a szeplők, és csak kettő marad: mostmár csak az évtizedeket méri. Akinek huszonöt szeplője van már legalább kétszázötven éves, akinek harminc az már háromszáz és így tovább. Kul-Anni tenyerében tizenkét szeplőt számlált, a tizenkettedik igen csak halovány volt. Tehát mivel százhúsz évesnek túl fiatal lett volna, biztosan tudta hogy még csak a tizenkettőt sem töltötte be igazán.  

Kiválasztotta az aznapi fegyvereket. A nagy pallosokat és súlyos kardokat még nem bírta el, ahhoz még túl kicsi volt. De a kenin előtt álló kamasz harcosok már igazi fegyverekkel is próbálkozhattak. A legjobban a könnyű, hajlékony kétélű kard állt a kezére. A fegyvertároló megnyílt és szeme elé tárult az egész arzenál. Sajnos kevés darab maradt meg épségben, majdnem mindegyiket megrepesztette, elsorvasztotta a sötét anyag. Szerencsére talált két jó kis kardot. Ezek a fegyverek különleges anyagból készültek, egy tüzes fémből melyet a hagurik csak „Maia vérének” neveztek. Jellegzetességük hogy a harcosok gondolataikkal irányíthatták a szablyákat, harc közben kinöveszthették mind a két pengét, de ha arra gondoltak hogy inkább hajlékony fegyverre van szükségük akkor a kard egyszerűen megolvadt és megnyúlt mint egy hosszú ostor, s ezzel hatalmasakat tudtak cserdíteni, odasózni az ellenségnek. A tűz erejét ha tenyerükön keresztül a kardba vezették a fém úgy viselkedett mint valami katalizátor és energia elvezető: felizzot és szórta, lövellte magából a lángokat. Remek célzó fegyverként is lehetett használni, s a lángszórás intenzitása attól függ hogy a harcos mennyi belső tüzet pumpál a fémbe.

Kul-Anni beállította a szimulációkat. Két tesztet kért le, mindegyiket kumla ellen kellet vívnia. A pálya közepére ment a két karddal és várta a támadást. Hamarosan meglátta a hologramokat közeledni. Egyszerre két kumla csapott le rá. A kislány bátran kezdeményezett harcot, pontosan tudta hogy minden elvesztegetett másodperc az ő kárára megy. A kumlák azonnal lendítették hosszú csápjaikat, kezeikben buzogányokat himbáltak. A haguri kardok megnyíltak, két két éllel súlytott közéjük. Jól kell időzíteni az ütés pillanatát mert ha elhibázza a kumla csápok elkapják. Kul-Anni minden idegszálával figyelt. Elsőre sikerült levágnia hármat. De ezek még csak a hosszú karok voltak,  Az egyik mögé került, hallotta lépteinek surranását. Nem fordult meg, csak felugrott a levegőbe, s félszemmel látta hogy az ellenséges buzogány nagy port verve vágódik a földbe, éppen oda ahol azelőtt állt. Most pont a kumla fölé került. Gondolatban utasította kardját meghosszabbodásra majd estében belevágta az egyetlen hosszú kardélt a kumla testébe. Fejétől a talpáig felhasította. Ugyanebben a pillanatban érzékelte a másik kumla előretörését. Szabad kezével felemelte a másik szablyát és a felétörő fekete csápot hirtelen két penge közé szorította majd az egészet a földbe vágta és satuba szorította a támadót. Közben sikerült kiráncigálnia másik kezét az előző harcos testéből, s gyors, fürge mozdulatokkal szúrkált vergődő ellensége felé. Amaz is nagyon erősen védekezett, ide oda csapkodott egyetlen megmaradt csápjával, lehetetlennek tűnt a test közelébe férkőzni. Kul-Anni ekkor nekiramodott és a vagdalkozó végtag fölé majd alá ugrott, kijátszotta és átsiklott mikor alatta, mikor melette, sőt egyszer megragadta és lendületet nyert belőle. Már ott állt a kumla előtt és kézi harcra váltott. Pár másodperc alatt végzett vele. Megállt hogy kifújja magát. Patakokban ömlött róla a veríték. Odament a vezérlőpanelhez és nehezebb szintre kérte a szimulációt.

            Most három kumla jött ellene. Az előző taktika használhatatlannak bizonyult. Míg kettővel még csak csak elbánt, a harmadik simán belémélyesztette csápját és elborította a méreggel. A számítógép megállította a gyakorlatot és megállapította a halált. A kislány nem esett pánikba. Odasétált a géphez és video leckéket kért. Egy pillanattal később tágra nyílt szemmel nézte a száz évvel azelőtti tanuló felvételeket. A kiképző tanár magyarázta szavakkal és mozdulatokkal a különböző taktikákat. Ha a kumla így és így jön, akkor erre kell ugrani. Vagy amarra kell fordítani a pallost. Mind a két kéz aktív kell legyen, ha szükséges egyikkel tudni kell védekezni. Az egyik haladóbb videón a legügyesebb harcos a támadó kumla csápjára ugrott arról vett lendületet, orsópörgést mutatott ve a levegőben miközben mind a két kezével erősen tartotta kivont kardjait. A feléje törő csápokat röptében vágta le, s mire földet ért szabad út vezetett a sötétlelkű testéhez. Tűzerejét átirányította a fémbe s rögtönzött lángszórójával egyszerűen hamuvá égette a nyomorult kumlákat. Egy másik felvétel azt mutatta, hogy az egyik növendék hagyta hogy egészen közel jöjjön hozzá a sok csáp, s azután egyszercsak kinyitott egy hatalmas esernyőre hasonlító pajzsot, mely felfogta és magában tartotta a csápokat. Csak úgy mint mikor a legyek beleragadnak a légypapírba. Minél több tapadt oda annál nagyobb lett később a pusztítás. A pajzs közepén egy kis tűzgolyó kezdett pislákolni, s ha addigra a méreg nem rothasztotta szét a pajzs anyagát magát, akkor elemi erővel tört ki a tűz és sebesen kúszott fel a kumlák fullánkjain keresztül egészen a testükbe. Ott aztán felrobbant, és ezernyi darabra szakította az ellenséget.

            Kull-Anni alaposan megjegyzett mindent. Alig bírt elszakadni a képernyőtől, élő hagurit nem láthatott csak ezekről a régi felvételekről. Nézte szemüket, szájukat, arcukat. Furcsa érzés volt hogy halottakkal van körülvéve, mégis a hang, a kép, a tűz ereje élettel töltötte meg a termet. A halottak beszéltek, tanítottak, szóltak hozzá annyi év távlatából. Azt az illúziót keltették hogy nincs egyedül. Ismét elindította a szimulációt három kumlával. Igyekezett gyakorolni a videón látott modulatokat. Figyelt a légzésére, a mozdulatokra, a fegyverek lendületére, az ütése ívére. Legalább hússzor próbálkozott, de minduntalan elvérzett. Azonban minden egyes próbálkozással egy kicsit mindig több ideig bírt ellenállni. Megpróbálta a haladóknál látott levegőben pörgő ugrást. Nehezen kapott hozzá lendületet, vagy ha az megvolt a karjait nem tartotta helyesen s nem tudott igazán nagy sebesülést okozni. Már nagyon fáradt volt, de elhatározta hogy addig nem adja fel amíg ezt az egyet meg nem tanulja. Újranézte a videókat, újrakezdte a gyakorlatokat. Legalább az ötvenedik próbálkozásra sikerült a mozdulatsor. A maga eszétől is kitalált hozzá egy taktikai lépést. Pörgés közben kinyújtotta kezeit s a kétélű szablyákat megnyújtotta. Hosszú ostoraival a kumlákat saját fegyverükkel verte meg: a rugalmas fémkarok felizzottak, tűzt löveltek és szakadatlanul pörögtek, forogtak testének tengelye körül. Ahová lesújtottak kegyetlenül szétkaszabolták az ellenséget. A siker mámora megrészegítette a kislányt. De már nagyon kimerült. És tudta hogy hamarosan vissza kell térni a Nam-Gilre. Vissza akarta tenni a fegyvereket a tárolóba, de amikor kinyitotta hallott egy furcsa, finom kis kocogó hangot. Lehajolt hogy alaposan megvizsgálja és meglátott egy belső, félreeső rekeszt. Nagy nehezen kirángatta. Három rózsaszínes kis golyót talált benne. El sem tudta képzelni mik lehetnek. Keresgélt egy kicsit a fegyverek katalógusában. Rögtön megtalálta a választ. A golyókat harc közben a tenyérbe kell venni, tüzet árasztani beléjük, s aztán legyezőszerűen kinyílnak. Ezek voltak hát a videón látott különös pajzsok. Kul-Anni elgondolkodva forgatta őket. Eszébe jutott hogy talán a filmen látott harcos fogta őket utoljára. Hirtelen mozdulattal zsebre vágta őket. A kis szablyákat is övébe dugta. Most előszőr szegte meg saját szabályait. De olyan ritka volt hogy ilyen épen maradt fegyvereket találjon. Nem volt szíve csak úgy otthagyni „Maia vérét”. Eldöntötte hogy mikor hazaér majd elrejti őket, s néha, mikor majd nem látja senki, gyakorlatozik velük.

            Innen már futva közelítette meg a csillaghajók raktárát. Jócskán eltöltötte az időt, de ezt még le kellet ellenőriznie. Az eredmény itt is ugyanaz volt mint más Maiákon. Egyetlen hajó vagy sikló sem maradt épen. Mindegyik szét volt korhadva. Legtöbbjük darabokra esve, üresen árválkodó, megfeketedett vázak. Ha csak egyet is talált volna, akkor elmenekülhetett volna Nam-Gilről. Egy gyors haguri hajóval rövid idő alatt bejárta volna a Maiák temetőjét, s annyi élelmiszert és felszerelést gyűjthetett volna amennyit csak elbír. De persze mind közül ez volt a legképtelenebb álom. Érintetlen hajót lehetetlen volt találni. A kumlák a háborúban a fegyver – és hajó raktárakat semmisítették meg legelőszőr. A menekülési útvonalakat vágták el ilyen módon. Kul-Anni tudta hogy egy ilyen úthoz strapabíró hajó kell. A Nam-Gil-i sikló amivel idejött ilyesmire alkalmatlan. Ráadásul csak egynapi üzemanyaggal volt feltöltve, ami éppenhogy csak a bányászmunkára volt elegendő. Egyszóval nem jutott volna vele messzire.

            Most már csak egyetlen dolog volt hátra. Megnézni Maia szívét, azaz a szertit. A szerti egy nagyon magas keménységű, központi tűzkristály volt, melyet Maia növesztett és beleolvaszotta élő testének szövetét. A szerti annyi energiával bírt hogy képes volt egész városokat fenntartani. Élettartama ezer év volt, ha ez letelt Maia mindig új kristályt hozott létre, melyet ismét élő anyaggal ötvözött. Mikor a hagurikat megtámadták a kumlák és a Maiákat elpusztították a sötét anyag felemésztette az ilyen szíveket is. De csak az élő anyagot ölte ki belőle, a kristály maga túl kemény volt, a méreg nem tudta szétporlasztani. Viszont ha az elő szövet, azaz Maia meghalt, a kristály önmagában már csak alacsony százalékon működött. Valamennyi energiát még sugárzott, például kíválóan alkalmas volt arra hogy néhány hónapig megvilágítson egy kissebb épületet, vagy hogy egy évre feltöltse egy hajó energiakristályait. Ez a kristály felelt például azért hogy a Maiák miután elpusztultak nem porladtak szét mint más kumlák által megtámadott bolygók, hanem egyben maradtak. De a szertit nem lehetett csak úgy eltávolítani. Nagy erő kellett hozzá, a kumlák egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. A hagurik kultúrájában nagy ceremóniája volt a szerti kicserélésének. Mikor véglegesen lemerült, gyökerestől ki kellet tépni a helyéből hogy Maia újjat növeszthessen. Ez pedig embertpróbáló feladat volt. Egyedül csak az Onta-Maia gerje volt elég erős hogy megtegye. Mikor a ger eltávolította a kristályt a Maia sötétségbe burkolózott. A városok fény nélkül maradtak. Senki nem gyújtott tüzet egy napig. Nem ettek és nem ittak. Hangos szó nem hagzott el. Befelé fordultak és elméjüket megtisztították. Lélegzetvisszafojtva várták az új szív növekedését. A második nap reggelén beindult az új szív. Dobogott. lélegzett. Meleget és fényt adott. Az élet újraindult. Az egész bolygón örömtüzek gyúltak. A hagurik ettek, ittak, táncoltak és ünnepeltek. Tüzijátékokat rendeztek. A szép szertartást még évekig emlegették.

            Kul-Anni a szentélybe ment. A legnagyobb oltár falába vájva meglelte a díszes ajtót és a titkos kamrába vezető lépcsőket. Ide csak a főpapok és a gerek léphettek be. Sok haguri úgy élte le az életét hogy nem is láthatta Maia szívét a saját szemével. Kul-Anni most szemtől szembe állt vele. Körbejárta és megérintette a kristályt. Már ez is szentségtörés volt, de mivel ő volt fajának talán utolsó életben maradt tagja, az ilyen apróság már nem érdekelte. A szerti nem volt nagy. Elfért a tenyerében. A földből kinőtt sziklatalapzatba volt gyökerezve, mint egy makacs fog. Hideg volt és sima. Nem dobogott, nem adott életjelt. Kul-Anni a könyvekből tudta hogy az egészséges szerti kívül fehér vagy áttetesző, és látszik ahogy a belsejében vörösen pulzál az élő tűz. Ez azonban olyan egyértelműen fehér és élettelen volt mint a legdrágább szemfedő.  Körmével finoman megkoccantotta a felületét. Hangot nem adott. A kislány megkövülten állt. Nem bírt elszakadni a látványtól. Még soha nem fájt ennyire a magány. Az üresség. A közömbös csendesség ami körülvette. Hirtelen minden olyan idegen és gyötrelmes lett. Menni akart most már, újra élő, lélegző, zajos emberek közé kerülni. Pánikszerűen rohant ki a bázisról, egészen a siklóig.

            Tett még néhány kört a bolygó körül. Fogyasztotta a naftát, hiszen a hazatérésnél leellenőrzik a gép állapotát és az üzemanyagszintet. Megfúrt egy kisbolygót hogy a por és a törmelék alaposan beburkolja a kis hajót. Hadd lássák hogy egész nap milyen keményen dolgozott. Nagyon elégedett volt magával. Lassanként a látószögébe került a Piké. Megfigyelte hogy a sok kis légi jármű bágyadtan vánszorog már. A nap végéhez értek. Néhányan még most ürítették utolsó terheiket. A kumla felügyelő hajók is fáradtabban cikáztak körülöttük. Kul-Anni ismét kivárta a kedvező pillanatot, majd előbukkant az egyik kibányászott tömb mögül, mintha csak éppen akkor hagyta volna abba a vájást. A többiek közé vegyült és a karaván megindult hazafelé.

Gilárd nagyúr egykedvűen nézte a toronyból ahogy a sok ezer rabszolga az új tömbházak építkezésén dolgozik. ĺzlésének nagyon is kedvezett a Nam-Gil-i fekete márvány és a kumla fémek különös ötvözete. A távolba révedt tekintete, Nam-Gil lekopaszított, szürke hegyeit nézegette. Úgy tervezte hogy néhány év múlva elhordatja a köveket és a hegyek helyén magasratörő, saját tengelyük körül forgó épületeket emeltet. Ha nagyszabású terveit véghezviszi, a bolygó remek kiképző – és oktató központtá válhat, a legnemesebb kumla családok küldik majd ide csemetéiket. Felettesei meg lesznek vele elégedve. Nagyot sóhajtott és visszament íróasztalához. Meg kell még írnia a jelentéseit, és ki kell találnia hogy a rabszolga lakosság szaporulatát hogyan lehetne kordában tartani. Sterilizációt fog majd javasolni, csak előszőr pénzt kell kérnie a tanácstól hogy az egészségügyi központokat megépítetthesse. Közben iszonyúan viszketni kezdett az egyik csápja. Kinyújtotta és szájába vette, úgy szopogatta. Ettől az ocsmány szokásról nem tudott megválni.

Halk zizzenéssel feltárult az iroda ajtaja. A Félszemű kopogás nélkül jött be már megint. Megállt az asztal előtt és megvetően biccentett Gilárd nagyúrnak. Nem is próbálta leplezni az arcára kiülő undort. Emez hirtelen és szégyellősen húzta be hosszú végtagját, úgy mint akit rajtakaptak valami nagy gaztetten, mint akinek a privát életét lesték ki. Bosszantotta ez a pimaszság, hogy az ő kis önkényuralmát ennyire semmibe veszik, hogy egyáltalán nem tisztelik. De nagyon félt Félszeműtől, a kumla hadsereg legravaszabb és legkönyörtelenebb nagyvezérétől. Tisztában volt helyzetével, azzal hogy ő csak politikai báb, s hogy tervei és poziciója mindaddig nincsenek veszélyben amíg jóban van a katonai vezetőséggel. Félszemű köszönés helyett egyből a lényegre tért:

-          Itt van a haguri.

-          Hol? Mikor érkezett?

-          A régi csillaghajótemetőben. Három napja lőttük le, elvonszolta magát odáig, s most bújkál.

-          De hát akkor mire várunk? Indítsd a keresőcsapatokat! Miért nem szóltál erről hamarabb?

Félszemű türelmetlenül legyintett:

-          Halgass!Már húsz emberemet kivégezte az a mocskos gyilkos, nehéz a terep a roncsok között. Három napja üldözzük. Most magam megyek oda. Erősítd meg a Nam-Gil  keleti kijáratát, az ózonkapunál, biztos ott akar majd menekülni.

Azzal már indult is kifelé. Gilárd dühös volt, de nem merte kimutatni. Ezek szerint Félszemű már megint meghamisította az aláírását, a kereső akciót anélkül szervezte hogy neki bármit is mondott volna. Egyáltalában soha nem közöl vele semmit. De mielőtt bármit is reagálhatott volna, ismét kivágódott az ajtót és izgatottan berohant a titkár, hogy majd felöklelte Félszműt.

-          Gilárd nagyúr! Óriási híreim vannak! A Nam-Gilen találtak egy igazi, élő hagurit.

Félszemű és Gilárd megmerevedtek. Ez új fejlemény volt. Honnan tudhat az ostoba titkár a szigorúan titkos katonai akcióról? Pillanatnyi bénultságuk mély döbbenetbe váltott mikor a titkár hátralépett majd betuszkolt egy piszkos, ijedt Nam-Gil-i kölyköt. Irke lesütötte a szemét és megnémulva ácsingállt. A titkár dühösen felpofozta.

-          No, hát mondd el az uraknak amit nekem mondtál. Honnan ismered a hagurit?

-          Osztálytársam, családunknál szolgál.

Irke akadozva beszélte a kumlát, rossz kiejtése bántotta Gilárd úr fülét.

-          Ma reggel felgyújtotta a szobánkat, később az iskolából ellógott, a Pikére ment a bányászokkal a nagybátyám helyett.

-          Mióta tudod hogy haguri?

-          Ma reggel óta.

-          Miért adtad neki a bátyád indítókulcsát? Miért nem szóltál hamarabb a hatóságoknak?

-          Megfenyegetett, kényszerített.

-          Hogy néz ki a haguri?

-          Velem egyidős, vörösesszőke hajú, zöld szemű, sovány kislány. A homlokán van egy jel. Valami virág, vagy lángnyelv forma.

-          Mit mondtál, hogy lány?

-          Az.

Pillanatnyi csend állt be. Gilárd teljesen megkukult. Félszemű összeszedte magát és szigorúan kérdezte a gyereket:

-          Miért döntöttél úgy hogy jelented nekünk?

-          Mert a kumla népünk felszabadítója és boldogulásának egyetlen záloga. Aki a kumla ellensége a mi ellenségünk is. Kérlek nagyuram, emlékezzél meg hűségemről.

Irke alázatosan a földre borult. Gilárd ekkor odalépett hozzá és három ropogós, kumla bankjegyet dobott neki. Ez annyi pénz volt hogy Irke családja egy teljes évig gondtalanul megélhet belőle. Irke mohón kapott utána, majd a titkár unszolására sürű hajlongások közepette elhagyta a termet. Kul-Anni arca eszébe se jutott többet.

Miután magukra maradtak Gilárd nagyúr fontoskodva megszólalt:

-          Úgy tűnik kettős hajtóvadászat lesz. Bár a haguri fattyúnak azt hiszem elég lesz néhány közepesen képzett harcos is.

Félszemű dühösen félrelökte Gilárdot és elrohant. A hoppon maradt népvezér az órájára pillantott. Tíz perc múlva érkezik a bányászok karavánja.

Kul-Anni lassan araszolt a bányászok hosszú sorában. Arra gondolt hogy mikor majd hazaér jó nagy verést fog kapni az egész napi távolmaradásért. A vacsorának is búcsút mondhat. Megint elkezdett korogni a gyomra. Egyszercsak vészjelzés villant fel a vezérlőpanelen és hirtelen két kumla felügyelőhajó vette közre. A képernyőn megjelenő parancs szerint félre kell húznia és a kumla gépek egy külön bázira kísérik majd a földetéréskor. A többi bányászhajó ijedten rebbent szét, teret engedve a nem mindennapi akciónak. Kul-Anni nagyon megrémült. Azonnal tudta hogy lebukott és hogy minden el van veszve. Mégis úgy tett mintha készségesen engedelmeskedne a parancsnak. Mintha csak egy rutinellenőrzés lenne. Megjelent előtte Irke arca, és keserűen gondolt arra hogy a fiú elárulta. Közben lázasan törte a fejét hogy mit is kellene csinálni. Még két felügyelőhajó csatlakozott a kísérőihez, s a lány tudta hogy ez már túl sok. Valamit gyorsan lépni kell, különben később már nem lesz semmi esélye. Gyorsan, határozottan döntött. Már elérték a légteret. Hirtelen félrerántotta a kormányt és zuhanórepülésbe kezdett. A kumlák utána. Minden csatornán felszólították a megadásra de természetesen nem törődött vele. Megpróbálták automata pilótára állítani de még időben blokkolta a jeleket és övé maradt az irányítás. Tövig nyomta és igyekezett gyorsan megpattanni. A felügyelőhajók lassan elmaradtak. Ekkor vette észre a harci gépeket. Egyenesen felé tartottak. Nem kérdeztek, nem szólítottak fel, csak céloztak. Ismét lebukott, megpróbált néhány felhőben elrejtőzni, de mire legközelebb előkecmergett már négy kumla vadászrepülő volt a nyomában. Az üzemanyagtartály szinte teljesen üres. Már semmi esélye hogy lakott területen letegye a gépet aztán szépen eltünjön a tömegben. Ezek a dögök a kopár hegyek közé terelték. Közben szünet nélkül lőttek rá.

            A kislány kitartott ahogy csak tudott. De már két rakéta is eltalálta s egyre nehezebben navigált a kiszámíthatatlan távolságokban meredező hegygerincek között. Hamarosan a szeme elé tárult Nam-Gil csillaghajó temetője. Ez a gigantikus roncstelep a hegyek között elterülő völgyekben feküdt, s Kul-Anni úgy gondolta remek búvóhely lesz, csak jusson el odáig. Amint a völgy fölé ért, hirtelen szembefordult támadóival, és siklóját egyenesen a felé rohanó vadászgépbe vezette. Az ütközés pillanatában katapultált. Nehezen ért földet, mert az ejtőernyő megsérült a repeszdarabkáktól. Szinte zuhant a föld felé, mikor hirtelen tűz lepte el testét és finom, vékony védőréteget képezett körülötte. Nem tudta hogy mi ez, vagy hogyan is kell uralni, ösztönösen jött belülről és kész. Ez a különös burok lelassította a zuhanását, visszaverte a felé száguldó repülőgépdarabokat, és azonnal elillant amint földet ért. ĺgy is nagyot puffant. Ideje sem volt a történteken álmélkodni, mert észrevette hogy néhány száz méterre leszállt a megmaradt három vadászgép, a harcosok kiugráltak belőle és egyenesen feléje iramodtak. Menekülni kellet, de szaporán. Összeszedte magát és futásnak eredt. A kumlák szorosan a nyomában. Erősen tüzeltek rá. Kul-Anni fürgén cikázott a roncsok között, ügyesen kitért a lövések elől. A terep az ő javára szolgált, sok volt a búvóhely , a kumlák csápjai pedig minduntalan beleakadtak a rozsdás törmelékbe. Három jól megtermett harcos lihegett a nyakában, hosszú polipkarjaik néha centikre süvítettek el a feje mellet hogy aztán élesen a földbe csapódjanak. Tudta hogy örökké nem menekülhet előlük. Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordult és szembeszállt üldözőivel. Azok teljesen megdöbbentek s egy pillanatra megdermedtek. A lány ezt gyorsan kihasználta. Nekik ugrott. Villant az egyik  kétélű kardocska s két hosszú végtag máris a porba hullott. Szörnyűséges visítás rázta meg a levegőt. A kumlák jellegzetessége volt hogy harc közben állandóan borzasztó hangokat adtak ki, vérfagyasztó sikolyuk már az elején megfélemlítette az ellenséget. A hagurik ezzel szemben néma csendben küzdöttek. Hangtalan feszültségük, precíz koncentrálásuk tette őket olyan rettegetté. A kislány ösztönösen folytatta ezt a hagyományt. Összeszorította a fogát és egy zokszó sem hagyta el az ajkát. Még akkor sem mikor az első kumla korbács telibe találta.Egy pillanat alatt a földhöz csapta. Éles fájdalmat érzett a hátában, aztán még egyet a tarkójában. Most jócskán elkapták és keményen agyabugyálták. Egy pillanatra elszédült, de aztán furcsa érzés kerítette hatalmába. Különös borzongás futott át testén, hideglelés lepte meg, mely valahonnan a fejéből indult és egész a szívéig iramodott. Bőre előszőr bizsergett, aztán meg perzselt. Rettenetesen elképedt. Soha még ilyet nem tapasztalt. Tudta hogy nem a kumláktól jön az érzés, azokat egész másképp szokta érzékelni. Ez valami más volt. Olyan mint mikor az ember egy titkos jelenlétet érez maga körül de nem tudja megfogni és nem is láthatja. És ez a különös valami figyeli. Igyekezett kizárni a gondolataiból és csak a harcra figyelni. A következő ütés elől sikerült kitérnie. Minden erejével megpróbált a szimulációra emlékezni. Ott már egyszer sikerült, tehát élesben is menni fog. Egy pillanatra sem kételkedett magában. Elrugaszkodott, megperdült a levegőben közben mind a két kardot erősen tartotta. Tenyeréből jelentős tűzerőt irányított a fémbe, mely hirtelen megnyúlt mint egy hosszú ostor és szó szerint ledarlálta a közelében tekergő kumla csápokat. Az ugrásból ügyesen a talpára érkezett és egyből rárohant meglepődött üldözőire. Az egyik, már karjaitól megfosztva, testközelbe került, így könnyen hozzáfért. Néhány vágással kivégezte. A másik kettő már nehezebb tészta volt. Dühöngve rontottak a kislányra. Kul-Anni hihetetlen nyugalommal várta be őket. Ismét csak a helyén volt az esze. Tenyerében már ott lapult egy rózsaszín golyócska. Vérprofi volt az időzítés. Mikor a mérgező csápok éppen az arcába sújtottak volna az ernyőszerű pajzs kinyílt és befogta őket. Abban a pillanatban a pajzs elkezdett darabjaira hullni, a sötét anyag bomlasztotta.Viszont az az egy pillanat elég volt ahhoz hogy a lány egy maréknyi tömör tüzet áramoltasson a pajzs közepébe, mely megduzzadt, szétoszlott és felrohant a támadók testébe hosszó végtagjaikon keresztül. Belülről robbantotta őket szét. Az egyik azonnal kinyúlt, a másik megcsonkítva vergődött.

A kislány alaposan kimerült. Sok tüzet pazarolt és kifulladva zihált. Mikor kicsit megnyugodott alaposabban körülnézett. Körös körül űrhajók és vadászgépek maradványai. Nemcsak kumla gépek roncsai voltak ezek, hanem mindenféle olyan népeké akik kezdetben megpróbáltak ellenállni a kumla légitámadásnak. Mind itt lelték halálukat. A Nam-Gil-i kormány már tervet készítetta roncstelep felszámolására és újrahasznosítására, mert nagyon sok helyet foglalt és ellenőrizhetetlen volt hogy miféle rendbontóknak és lázadóknak nyújtott menedéket. Kul-Anni megint csak érezte hogy bizsereg a bőre. Most is a tarkójánál járt és egyre lejebb kúszott a gerincén. Szinte megbénult a félelemtől. Valaki más is van itt, semmi kétség. Hirtelen sarkon fordult hogy szembenézzen a leselkedővel. A borzongás azonnal megszűnt, az érzés forrássa elillant ahogy rajtakapták. A kislány feszülten kémlelte a szeme elé táruló vadászgépek roncsait. Meresztegette a szemét de nem látott semmit Pedig az a valami ott van, biztosan érezte. Lassan kivonta szablyáit és tett pár lépést arrafelé ahol a jelenlétet sejtette. Azután megtorpant. Valami jeges, idegen rémület surrant az agyába. A halál szaga volt. Azé a könyörtelen, fenyegető végzeté amit már számtalanszor megtapasztalt. Tudta hogy az efféle vihar előtti csendnek mindig rossz a vége. Az idő is megmerevedett, semmi nem mozdult. Csak az agonizáló kumla nyöszörgése hallatszott, de az is egyre gyengült. ĺrtózatos volt ez a csend. Menekülni akart de földbe gyökerezett a lába. Mozdulni akart de megbénult az agya. Az a jeges, kíméletlen valami pedig elkezdte körbekúszni, most a bokájától haladt a tarkója irányába, s amint felfelé siklott éles fájdalommal hasogatta gerincvelejét. A lány lehúnyta szemét. Olyan volt mint a rémálom. Amikor kiáltani sem volt már ereje. De tudta hogy ez most nem álom. Ez a valóság és valamit tennie kell. Iszonyatos erőfeszítéssel kitépte magát az ismeretlen erő szorításából. Rohanni kezdett az ellenkező irányba. Néhány ugrással fenn termett egy törmelékből álló domb tetején és hirtelen szembe találta magát egy böhöm nagy kumlával. Fél szeme hiányzott, s a másikkal undorodva nézte a kislányt. Hatalmas nyaklevest adott neki és Kul-Anni tehetetlenül bucskázott vissza oda, ahonnan az előbb fejvesztve menekült. Kardja is kiesett a kezéből. Még fel sem ocsúdott, mikor a félszemű sötétlelkű kinyújtotta hosszú, erős csápjait és a lány dereka köré csavarta. Könnyedén emelte a magasba a kis testet, majd borzasztó erővel vágta a földhöz. Minden kapálózás hiábavaló volt. Másodjára is felemelte és olyan dühvel csapta oda hogy a kislány beleszédült. Fején felhasadt a bőr, orrából, szájából folyt a vér. Annyi lélekjelenléte volt hogy a földről felkapta rövid kis szablyáját és kétségbeesetten magához szorította. Megint csak a levegőbe lendült. Ekkor Kul-Anni valahogy kiugrasztotta mind a két pengét és felhasította a csápot. Meglazult a szorítás, ő pedig ismét a földre zuhant. Nem pihent egy pillanatot sem. Felugrott és egyenesen a kumla felé szúrt. A  látó szemét akarta eltalálni, de amaz is nagyon gyors volt és sikerült félreugrania. A rövid kard a vállát fúrta át, de a kettős penge így is megakadt benne. Félszemű dühösen csapkodott mint a horogra akadt hal. A haguri gyerek meg a vállán csimpaszkodott mint valami tüzes kis pióca és veszettül forgatta benne a fegyvert. Felizzot a homlokán a jel és odapörkölt a behemótnak.

- Fogjátok meg a büdös vakarcsot!-ordította magán kívül Félszemű és lerúgta magáról a lányt. Kul-Anni ekkor vette észre a vezér mögül előbukkanó öt harcost. Ezek sötétszűrke egyenruhát viseltek, ami azt jelentette hogy a hadsereg speciálisan képzett alakulatával áll szemben. „Tyű, ennek fele sem tréfa”, gondolta és úgy döntött hogy megkísérli a lehetetlent, azaz megpróbál meglépni a profi gyilkosok elől. Eszeveszett futásba kezdett. Két ugrából annak a romhalmaznak a tetején termett amely mögül az imént a furcsa, bizsergő jelenlét szemmel tartotta. Most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Átszökellt az akadályon s a másik oldalán ért földet. Nem volt ott semmi különös, de a kumlák sem kímélték magukat és utánaugrottak. Az agyába hasított velőtrázó sikolyuk, dühös hörgésük. Félszemű acsarkodott és azt üvöltötte hogy trancsírozzák fel a kölyköt apró darabokra. Nagy vesszőfutás volt. A gyerek minden erejét összeszedve futott az életéért. Mellette minden irányból csápok sújtottak a földbe, apró krátereket képezve. Végül eljött az a pont ahonnan nem volt tovább. Két hatalmas csillaghajó állta el az útját. Lehetetlen volt megugrani. Megállt. Kifújta magát. Szemtől szembe fordult üldözőivel. Egyetlen megmaradt kardját elszántan megmarkolta. A két kicsi golyót tenyerébe szorította. Az esélytelenek nyugalmával szemlélte támadóit. Tudta hogy eljött a vég. Eszébe jutottak a videón látott haguri mester szavai ahogy a tanítványaihoz beszélt: „Méltósággal távozni nagy kegyelem. A félelmet zárd ki, a halál nem ellenséged hanem jóbarátod. Ellenséged ne lássa érzéseidet. Ha nincs már tovább bizakodóan gondolj a másik, a következő életedre. Karod erős legyen és a szíved bátor. Most harcolsz utoljára. Ne nézz vissza. Ne sajnálj semmit. Az utolsó pillanatot gyönyörködve szemléld, s vidd magaddal azt az emlékképet mely neked legkedvesebb volt.” Kul-Anni megszívlelte a tanítást. Be sem várta az ellenséget hanem védekezés helyett egyből támadott. Tudta hogy most utoljára. Példás, precíz mozdulatokat akart. Magának szeretett volna bizonyítani. Úgy érezte ezzel tartozik a képernyőn látott halottaknak.

A kumlákat meglepte ez a nem várt támadás, főként a tűzerő intenzitása ahogy kicsapott egy ilyen pici kölyökből. Nem tudták hogy az utolsó harc szertartásának szemtanúi. Mindent bevetett, minden tudását rájuk zúdította. Kinyitotta pajzsait és egyszerre legalább három csápot robbantott fel. Súlyosan megsebesített két harcost is, Félszeműnek pedig felhasította az arcát. De ő is kapott rendesen. A kumla buzogány elől nem mindig tudott kitérni, s legalább kétszer keményen eltalálták. Úgy hajították arrébb mint valami rongybábot. Egyik combját átszúrta egy kumla kard, a buzogány cafatokat hasított ki hátából, az egyik csáp a nyaka köré tekeredett úgy fojtogatta. Alig kapott levegőt. Könnyei véréevel keveredtek és már mindent egy szürke fátyolon keresztül látott. „Méltósággal távozni...”, gondolta keserűen, s megállapítota hogy ezt azok találták ki akik még vígan éltek és nem tudhatták milyen a halál torkában. Egész könnyűnek tűnik, ha gyorsan megtörténne. De nem így, szenvedve, kínlódva, hosszan haldokolva. A bölcselkedő mesterek nem is sejtik milyen fájdalmas az a bizonyos méltóságos távozás. Ismét érezte a furcsa bizsergést. Perzselte a bőrét. Már jártányi ereje sem volt.  „Ha életben hagynak rosszabb, mert akkor Jalába visznek”, gondolta. Egyre nehezebben lélegzett, s most egyetlen csapással kiütötték a szablyát is a kezéből. Magatehetetlenül nézte ahogy az addig tüzes fém pillanatok alatt kihül és feénytelen koppanással landol a lábai előtt. Most a levegőbe lódították és úgy földhöz vágták hogy csak úgy nyekkent. Félájultan feküdt és a gerincén le s fel futkosó biszergéstől eltekintve végtelen nyugalmat érzett. Eszébe jutott hogy most minden olyan valószinűtlen, mintha maga is egy oktatófilmben szerepelne és a tanár rajta mutatná be a tanulóknak hogy lámcsak ilyen a halál... Az amelyik nem méltóságos. Az amelyik nem büszke.

 „Vidd magaddal a legkedvesebb emlékképedet....” Az álmára gondolt. Egy élő, szerető Maiára akinek a melegét már soha nem lesz esélye megtapasztalni. Igen ezzel fog távozni. Feltápászkodott. Egy pillanatra megdermedt a levegő. A kumlák elképedve bámulták. Már félig halottnak hitték. Egész testében remegett és imbolyogva tett egy lépést előre. Félig összeroskadt. Homlokán megtüzesedett a jel, szemében kigyúlt a szikrázó fény, tenyeréből felcsaptak a lángok. „Gyertek,” gondolta. Azok nem mozdultak, ezért rájuk kiáltott: „Gyertek!” Félszemű őrjönge rohant rá. A többiek oldalból támadtak. Hát ilyen amikor tényleg megtörténik. Jöjjön aminek jönnie kell. Most, pontosan most sújtanak felé. Már az arcán érzi az ütés szelét. A bizsergés egyre erősebb, kúszik fel az agyába. Érzi ahogy lezsibbad tőle és szinte szétveti az egész fejét. És akkor olyan dolog következett amit még sosem látott. Amit még sosem tapasztalt. Pontosan a háta mögül, a csillaghajóroncsok tetejéről a látószögébe ugrott valami.

Csak egy villanás volt az egész és az a valami előtte állt. Az erős fény elvakította, s ha nem erőlteti hogy nyitva tartsa a szemét valószínüleg azzal maradt volna hogy egy izzó tűzgömböt látott elébe csapódni. Hunyorgott és megpróbálta jobban kivenni a formákat. Mikor a kép kitisztult egyszerre meglátta hogy az a valami egy óriási méretű, lángoló testű haguri férfi. Mind a két kezében egy-egy irdatlan nagy pallost tartott, s csak úgy szórta velük a tüzet. Érkezésének pillanatában egyetlen mozdulattal kettéhasított egy sötétlelkűt aztán puszta kézzel elkapta, megmarkolta és porrá égette a feléje száguldó csápokat. Éppen azokat, amelyek már majdne elérték a kislányt. Mindeközben egyetlen szót sem szólt, egyetlen hangot sem adott. Halálos némasággal aprította az ellenséget. Tüzének szele egyszerűen méterekre sodorta a lányt és a hajóroncs oldalához vágta. Világos hogy egy cseppet sem érdekelte a gyerek. Rá sem nézett. Csak azzal volt elfoglalva, hogy minél több kumlát levadásszon.

A kumlák már az életükért harcoltak és egész jól csinálták. A haguri urkhes robosztus testét meghazuttoló fürgeséggel tért ki az összevissza vagdalkozó csápok elől. Egy karcolás sem esett rajta. Játszi könnyedséggel cikázott a hajóroncsok között. Lehetetlenség volt a közelébe férkőzni. Aztán ennek is eljött az ideje. Most kézitusát vívtak. Csattogtak, visítottak a pengék ahogy egymásnak feszültek. A kumla buzogányok fejét úgy szelte ketté a haguri szablya mint a puha vajat. Végtagjaikat metsző pontossággal kanyarította le. Eközben állandóan a helyét változtatta, de olyan kecses finomsággal mintha csak táncot járt volna. Arca, szeme meg sem rezdült. Gyakorlott, rutinos mozdulatai az őrületbe kergették a kumlákat. Mintha világéletében sötétlelkűeket mészárolt volna. Megfutottak, ő meg utánuk. Látszott hogy semmiképpen nem akar túlélőket. Félszemű átkozódva szaporázta  a vadászgépe felé, a tüzet okádó haguri pedig a nyomában.

A kumlák visítása és halálhörgése betöltötte a levegőt. Kul-Anni halálra volt rémülve. Felkapta kardját és fejvesztve menekült. Talált egy bejáratot a hajóroncson. Bukdácsolva vonszolta magát, minden lépésnél fájdalom szaggatta testét. Nagyon súlyosak voltak a sebei. Hallotta a csata zaját, a tűz ropogását, érezte az égő hús bűzét. Pánikszerűen rohant a hajó belsejébe. Talán itt elbújhat. Igen, ez jó rejtekhely lesz. Odabenn sötét volt és minden ijesztően ismeretlen. Véres hátát nekitámasztotta a hideg fémnek és kicsit pihegett. Igen, ez volt az. Az a bizsergés tehát ezt jelentette, egy másik haguri közelségét.  „Szóval ilyen az mikor van egy másik is,” gondolta. Ezt az érzést kereste minden halott Maián. Behúnyta a szemét mert a kimerültségtől már alig látott.  Gondolataival megpróbálta előidézni azt az érzést. Pásztázott, mint aznap a Maián. Hopp, itt is van! Egészen közel volt, már bent járt a roncsban. Kul-Anni megijedt. Azt hitte hogy a találkozás a másikkal majd kellemes, örömteli élmény lesz. De most valamiért rettegett. Jobban, mint mikor a kumlákkal kellett szembenéznie. Nagy nehezen feltápászkodott és beljebb kúszott, egészen a hajó motorházáig.  Elbújt a törmelékek mögé. Várt. A másik már ott volt, fenyegető lépteinek monoton kopogása viszhangot keltett a falakon. Nem surrant, nem lopakodott. Egyszerűen csak jött. Nyíltan és kíméletlenül. „Ha ő így, én is így”, gondolta Kul-Anni. Előkászálódott és úgy ahogy lábra állt. Erősen megragadta szablyáját. A sötétségből kibontakozó alak már előtte  állt. „Ne gyere közelebb,” kiáltotta, de csak gondolataiban üzente ezt, mert igazi kiáltásra már nem maradt ereje. Megpróbálta még karját felemelni hogy a kardot nekiszegezze, de az alak már annyira közel volt hogy az arcán érezte lehelletét. Teljesen fölébe tornyosult. Egy izzó szempár foglyul ejtette teintetét de csak egy másodpercig mert hirtelen minden elsötétült. A következő pillanatban Kul-Anni eszméletét vesztve összeroskadt.

Mikor felébredt úgy érezte menten szétrobban a feje. Körülnézett. Rozsdás falak mindenfelé. Megállapította hogy egy kiszuperált teherhajó lepukkant vezérlőtermében van. A törött ablakon bőségesen zúdúlt rá a meleget nem adó napfény. Reggel volt. Hunyorognia kellet s mire a szeme hozzászokott az erős fényhez a fájdalom is alábbhagyott. Megpróbált felcihelődni. Meglepve tapasztalta hogy sebei begyógyultak s hogy egész teste tiszta és jószagú. Egyszerű de új ruha volt rajta. Régi rongyait nem találta sehol. Csak a cipője volt a sajátja. Igen kényelmes, majdnem új bugáni cipő volt. Azon morfondírozott hogy honnan vesz valaki ennyi vizet a tisztasághoz. Aztán eszébe jutott hogy a másik valószínűleg meglátta a hátán éktelenkedő Jalai kínzások nyomát. Belepirult. Megsejtette hogy a fejfájása is agyturkászás eredménye lehet. Most már biztosan tudta hogy a haguri fel akarta törni tudatának zárját, belesni gondolataiba, emlékeibe. Persze sikertelenül, hasogató agya azt jelezte hogy Kul-Anni erősen ellenállt. Közvetlenül mellette észrevett egy poharat. Beleszagolt s a nyelvét is óvatosan beledugta. Friss, tiszta víz volt benne. Egy csapásra kiitta. Aztán felált és a hatalmas ablakokhoz ment. Kinézett. Amerre csak a szeme ellátott hajók maradványai és fémhulladék. Gépek temetője, végeláthatatlan sivár roncstenger. A távoli messzeségben észrevett egy vékony füstcsíkot. Élet volt ott, valószínűleg bűnözők, ellenállók tábora. Ezt az egy halvány tájékozódási pontot eltekintve a hajótemető sűrűjéből lehetetlennek látszott kijutni.

Kul-Anni törte a fejét hogy mit is tegyen. Meneküljön, s induljon a füst irányába? A hajó korhadt, rozsdás oldalából csak néhány darabka meredezett csonkán, a terem majdhogynem a szabad égre nézett. Ha akarná könnyedén kiléphetne a szilánkos, porladó falak közül és elsétálhatna a törmelékeken keresztül akármerre. Ekkor azonban feltámadt benne a legelemibb haguri ösztön. Kíváncsi lett. S ez erősebb volt mint a félelme. Tudni akarta hogy hol az a másik. Csak rágondolt és máris érzékelte a jelenlétét. Nagyon közel volt hozzá, és az is észrevette hogy bemérték, mert az visszajelzett. Csak egy rövid kis pulzálás volt, Kul-Anni úgy érezte mintha valami megcsípte vagy megfricskázta volna. A másik tehát közel volt, de nem mozdult. Várt. Talán arra hogy a kislány menjen őhozzá. Mágnesként vonzotta magához. Kul-Anni úgy döntött hogy elindul felé. Kilépett a hajóroncsból és hirtelen majdnem felkiáltott a meglepetéstől. Szemtől szembe állt egy igazi jugrával.

A jugra, azaz farkas, tipikus haguri űrrepülőgép volt. Sosem látott még ilyet teljes valójában, csak képeken. A haguri űrrepülőgépeknek számtalan fajtája létezett, a hatalmas csillaghajóktól egészen a kis vadászgépekig, vagy közepes méretű teherszállítókig. A jugrák különös hajók voltak: fémből, tűzkristályból és élő szövetből építette őket Maia. Azért nevezték őket jugráknak, azaz farkasoknak, mert gyors járásúak és ravasz gondolkodásúak voltak. Egyedül és falkában is sikeresen vadásztak az ellenségre. Mikor az első jugrák megszülettek, eleinte csak teherszállításra használták őket. Mivel fejlett tudattal rendelkeztek egyedül is szépen tájékozódtak, nem volt szükségük pilótára. Ezért előszeretettel használták őket bölcsőként, óvódaként és gyermekek utaztatására. Amikor a Maiák eldöntötték hogy vastag jégpáncéllal védik a kicsinyeket melyet csak nagyobb korukban tudnak majd áttörni, a jugrák óvó-védő funkciója értelmetlenné vált. Többé nem kellett gyermekeket szállítaniuk a Maiák között. A későbbi jugrákat már úgy építették hogy egyre kevesebb volt bennük az élő anyag és egyre több a mehanikus rész. Az urkhesek ugyanis jobban szerették gépeiket maguk irányítani, s nem tűrték hogy egy fejlett gondolkodású élő hajó, például csata közben, beleszóljon döntéseikbe. A hajók elméje így apróra zsugorodott, s már csak primitív érzés – és gondolat kapcsolatokra volt képes. A legfontosabb fedélzeti életfunkciók fenntartásához ez éppen elegendő volt.

Kul-Anni közelebb ment és alaposan megnézte magának a hajót. Kicsi, egy vagy két személyes teherszállító, de valamiféle vadászgép hibriddé volt alakítva, mert agyon volt zsúfolva  fegyverekkel: ágyúkkal és rakétákkal. A külső burkolat viszont az ócska kereskedőhajók páncélját imitálta, világos hogy ez is csak ügyes álca. Egyébként az egész gép siralmas látványt nyújtott. Az oldala felhasítva, az orra ledarálva. Mindenfelé alkatrészek, repeszdarabkák. A látvány alapján az is kétséges volt hogy a hajtóművek egyáltalán be fognak-e még indulni, nemhogy valaha repülni is tudjon.

A lány bement és néhány lépés után a nem túl tágas vezérlőben találta magát. Sápadt, beteg falak fogták közre, a belőlük kidudorodó és szerteágazó erekben lassan folydogált a jugra vére. A falak mentén katonás rendben sorakozott számtalan láda, tele mindenféle holmival. Ezeknek egy része halott Maiákról származott, de volt ott rengeteg más dolog is, nagyobbrészt különféle fegyverek és energiakristályok. A földön fekvő kis dobozban pedig – Kul-Anni legnagyobb megrökönyödésére – néhány jól megtermett szerti. Ekkora szentségtelenség megrémítette és elborzasztotta. „Talán mégis jobb lenne elpucolni erről a gyalázatos rablótanyáról,” gondolta. Ekkor azonban észrevette a hagurit. Tőle néhány lépésnyire ült a földön, félig a vezérlőpult alá mászva. A lábainál, a padlóban jókora nyílás tátongott melyből szabadon kitüremkedtek a jugra sérült szervei. Finoman állítgatta a törött kristályszilánkokat, próbálta összekötni az elszakadt vénákat és idegszálakat. Míg a mehanikus részével pillanatok alatt végzett, az élő szervekhez egyszerűen nem tudott hozzáférni.  Közben nem nézett a lányra, nem is szólt hozzá. Kul-Anni olvasmányaiból tudta, hogy a haguri udvariasság megköveteli hogy mindíg a fiatalabbnak kell előre köszönnie az idősebbnek.  A torkában dobogott a szíve, de összeszedte minden bátorságát, odalépett és hangosan, haguri nyelven üdvözölte:

- Hega-te!

A férfi abban a pillanatban talpra ugrott és acélos, tiszta hangon fogadta a köszönést:

             - Hega!

Most egymással szemközt álltak. A kicsi, sovány, sápadt gyerek és egy jókötésű, szálas, kemény arcú felnőtt férfi. Csend telepedett közéjük. Mustrálták egymást. A kicsi bátran állta a nagy átható tekintetét. Valami aztán mégiscsak félelemmel töltötte el. Felfedezte hogy a könyörtelen szempár fölött a jel másmilyen mint az övé. Két lángnyelv helyett, két-két pár hajolt egymásba, azaz négy teljesen kifejlett tulipánszirom. Vállig érő vörös hajában mind a két oldalon egy-egy hosszabb, megfont varkocs bújt meg. Abban a pillanatban tudta hogy ez a duplázódás csak egyet jelenthet: egy igazi, élő haguri-ger áll vele szemben.

A férfi szakította fel a némaságot és parancsoláshoz szokott hangon kérdezni kezdte:

- Hol születtél?

- Nem tudom.

- Honnan tanultál harcolni?

- Videófelvételekből és könyvekből.

- Mivel táplálkoztál eddig?

- Azzal amit találtam. Konzervekkel, kekszekkel.

- Tehát hullarabló vagy.

- Csakúgy mint te.

A csípős válasz kissé meghökkentette, de nem hozta ki sodrából a gert. Higgadtan vallatta tovább:

- Hány kumla hadtest van a Nam-Gilen?

- Tizennégy.

- Melyik ózónkapun lehet a legkönnyebben átjutni?

- Most, hogy már tudnak rólunk, egyiken sem.

- Mi a neved?

- Kul-Anni. És a tied?

- Bartos.

Azzal felállt és elfordult tőle. A beszélgetést befejezettnek tekintette.

Félszemű a sebeit nyalogatta és iszonyúan dühös volt. Eljárás fog indulni ellene egyrészt mert sok emberét vesztette el és nem tudta teljesíteni kötelességét, másrészt meg lefejelte Gilárd urat, aki gúnyos diplomáciával közölte vele hogy leváltását kérte a Diggától, a kumlák legfelsőbb tanácsától. Segédje, Morgó éppen behozta a fájdalomcsillapítókat és elmesélte a legfrissebb híreket.

-          Erősítést küldenek. Lezárták a légteret. A bizottság arra hajlik hogy nem a te hibád volt. Senki sem élte volna túl azt a támadást. Ekkora vágást az arcodon... még szerencséd hogy elhibázta a ger... különben most vak lennél.

Félszemű csak zavartan hümmögött. Mégsem vallhatta be hogy egy kicsi kölyök okozott neki ekkora sérülést.

            Kul-Anni idegesen ácsorgott. Pörgette az agyát. Tudta hogy előbb utóbb el kell hagynia a Nam-Gilt, de most hogy kiderült a kis titka sűrgősen menni kellett. A ger céltudatos mozdulatait figyelte. Jól haladt a javítási munkálatokkal. Talán mégiscsak hamarosan szárnyra kel ez a jugra. Ösztönösen érezte hogy ha nem akar bajt magának csendben kell maradnia, mert a ger nem úgy nézett ki mint aki eltűri az ostoba fecsegét. A lánynak ezernyi kérdése volt, de jobbnak látta ha lapít egy ideig. Körülnézett a vezérlőben. Rögtön bal felől kicsi oltár, benne élő tűz lobog. Tágra nyílt szemmel követte a lángok ficánkolását, megjáratta bennük az ujját. Csodálatos meleg érzés járta át. A férfi a szeme sarkából figyelte. Jobbra ha fordult egy raktár és egy lakószoba, vele szemben, hihetetlen luxus ugyan, de egy valódi fürdőszoba terpeszkedett. A berendezés egyszerű és praktikus, és minden végtelenül tiszta és rendezett. Eltekintve a falakon és a padozaton tátongó mély sebektől. Ezt ugyan nem lehet megjavítani. Ha egy idegszál elszakadt, örökre vége. Nincs az az erő ami összekapcsolja őket. És ha az élő szövet nem jön helyre hiába sikerül a műszaki részét rendbe rakni. Csak együttesen tudnak működni. Végül erőt vett magán és megszólította a férfit:

-          Nardimba akarok menni. Ha megjavítod vigyél el odáig. Ki tudom fizetni.

Bartos egy pillanatra megállt a munkájában és szúrós pillantást vetett a kölyökre. Kul-Anni levette cipőjét. Óvatosan felfejtette a talpát és kivett két ezüstösen csillogó érmét. Lerakta Bartos elé. A kislány régóta gyűjtögette a pénzt, és tudta hogy összesen négy csengő érmébe kerül az út Nardimba. Alaposan utánajárt mindennek a csempészeknél és emberkereskedőknél. A két pénz csak Rapu népének bolygójáig lett volna elég. Abban reménykedett hogy a ger mit sem tud a Nam-Gil-i árfolyamokról és piszkos üzletekről. A férfi felvette, megforgatta őket és határozott hangon csak ennyit mondott:

-          A Rapuig.

Hát ez nem jött be. Nem tudta átverni. Bosszúsan szorította ökölbe a kezét. Lobbanékony természetét most vissza kellett fognia. Csendesen biccentett, miközben majd szétvetette a méreg. A ger pedig zsebrevágta a pénzt és visszafordult teendőihez.

Kul-Anni sóhajtott és újra a tüzet bámulta. Hirtelen valami különös érzés lett rajta úrrá. Nézte, nézte a vadul ficánkoló kis lángokat és egyszercsak azt vette észre hogy a jugra falai változtatni kezdik a színüket. Mintha a tűz vékony, átetsző falat képezett volna s ő azon keresztül szemlélné a hajó testét. Dudorodó vénái vörösesen pulzáltak és mint ezernyi apró patak megindultak a lány felé. Szédülni kezdett. Ellenállhatatlan kényszert érzett hogy a vezérlőpulthoz menjen. Lábai maguktól vitték, és szinte önkívületben kinyújtotta a kezét hogy megérintse a feléje ágaskodó vérereket. Tenyeréből finom, puha tűznyalábok kúsztak elő és összekapcsolódtak a gép idegszálaival. Beszélgettek. A gép egész testében rázkódott, majd felnyögött. Öntudatára ébredt és lélegzett. Lehelletének párája a falakból izzadt ki és azonnal örvényleni kezdett a kislány körül. Az élő szövet bámulatos gyorsasággal regenerálódott, minden ami szétszakadt újra egymásba olvadt. A vezérlőpult mindkét oldalában gombaszerű kinövések keletkeztek: a jugra agyának térfogata megnövekedett. Nem szavakkal kommunikált a gyerekkel, hanem inkább csak érzésekkel és képekkel. Megmutatta hol fáj, merre irányítsa kezének simogató, gyógyító tüzét. Kul-Anni azt hitte menten elájul. Forgott vele a világ ahogy gondolataival behatolt a hajó legbelsőbb szerveibe, ahogy a tenyeréből kiáramló forró energia apránként fércelte össze a szétcincált, már alig dobogó jugra-szívet. Azután mindennek vége szakadt. A jugra lépett ki először a szimbiózisból, s a hirtelen elszakadás úgy megviselte a lányt hogy a padlóra zuhant. Éles fájdalom nyilalt a tenyerébe amikor a tűznyalábokat visszahúzta, és hányingerrel küszködött. Az egész folyamat pillanatok alatt lejátszódott, s most, mikor felpillantott, látta hogy a terem teljesen megváltozott. Meleg borostyán és vörös árnyalatokban lüktetett minden, a padlón és a falakon sehol egy repedés. A vezérlőpult kiegészült néhány újabb funkcióval. Vadonatúj, egészséges hajó. Kul-Anni felállt és csak ennyit mondott:

-          Nardimig.

Bartosnak egy arcizma sem rezdült. A pilótaülésbe huppant, megjáratta kezét a kormányon, beindította a hajtóműveket, aztán kibökte:

-          Rendben.

Közvetlenül a pilótaülés mellett volt a navigátor széke. Kul-Anni zsupsz, beleugrott és úgy bevackolta magát mintha világéletében ott lett volna a helye. Szemtelenül rutinos mozdulatokkal állította be a magasságmérőt és ellenőrizte le a többi műszert. A ger felvonta a szemöldökét. Kul-Anni lesunyta a fejét és magyarázkodott:

-          Hidd el, értek hozzá.

-          Majd meglátjuk.

Tettek néhány próbakört. Könnyedén suhant a jugra. Hajtóművei finoman muzsikáltak. Megkerülték a hegyeket. Besiklottak a hosszó, kacskaringós kanyonokba. Bartos folyamatosan kérte az adatokat: magasság, sebesség, hömérséklet, jobbra vagy balra ha tértek mi a fordulás illetve dőlés optimális szöge. Kul-Anni rövid és pontos válaszokat adott. Ügyesen és gyorsan számolt. Elemében volt és vágott az esze. Aztán arra gondolt amit a jugrákról olvasott. Hogy eleinte milyen hatékonyan védték a haguri kicsinyeket. „Kéne tenni egy próbát,” gondolta. Erősen maga elé képzelte a hajó áramvonalas testét, majd vizualizált egy kumla támadást. „Nem akarok menekülni, csak rejtőzködjük,” magyarázgatta a hajónak. A jugra ebben a pillanatban megdermedt, majd finom, hajszálvékony kristályborítást vont maga köré. Ez a páncél láthatatlanná tette.

-          Ez az! – ugrott fel a lány, teljesen megfeledkezve magáról.

-          Üjl le! – parancsolta a helyére Bartos.

Ekkor vette észre először a féri szája körül megjelenő apró ráncot. Még jóformán meg sem nézte, máris eltűnt. Azzal Bartos elfordította a kormányt és megindultak egyenesen a keleti ózonkapu felé.

            A kumla speciális küldöttség megérkezett. Vezetőjük, a szikár és nagyon beképzelt Rim parancsnok, előszőr alaposan megvizsgálta az irányítóközpontot, aztán egybegyűjtötte az harcosokat és tehnikusokat hogy utasításokat adjon nekik. Megvetően mérte végig az üdvözlésére siető nyálaskodó Gilárd nagyurat és a falhoz lapuló, sötét képű Félszeműt. Rögtön Félszeműhöz fordult és a lényegre tért:

-          Biztos hogy Bartos volt?

-          Igen.

-          És a kölyök?

-          Sose láttam még. De agyon csaptuk. Azt nem élhette túl.

-          Belőttétek a fekete anyaggal?

-          Nem, de ha abba nem halt bele a ger már biztos kinyírta. Az nem kínlódik egy ilyen veszett kis pocokkal.

-          Ne felejtsd el hogy mind a ketten hagurik. Talán életben hagyja hogy használhassa valamire.

-          De nagyuram, nagyon kicsi volt az a kölyök. Alaposan elláttuk a baját, és...

Rim úgy pofonvágta Félszeműt hogy térdre rogyott. Majd nyugodt hangon folytatta:

-          Azt mondtad lány volt?

-          Igen, uram.

-          És mit tanultál a kiképzésen a lányokról, barom?

-          Okosak, később érik be a tűzerejük, és.... regenerálódnak...gyógyítanak...oohh

Mély csönd telepedett rájuk. Majd Rim parancsot adott a tehnikusoknak:

-          Állítsátok be a radart. Jugrát keressetek. Kerítsétek elő a száz évvel ezelőtti protokollokat. Azokat a képleteket akarom amik a láthatatlan páncélt is kiszúrják. Hőérzékelők is kellenek. A bölcsőjugrák egy negyeddel több meleget bocsátanak ki.

Elképedésük csak egy pillanatig tartott. Aztán szétrebbentek a sötétlelkűek, mindenki lelkesen ment a maga dolgára. Csak Félszemű dünnyögött morcosan, hogy őt miért kellett kihagyni a vadászatból. Rim közel hajolt hozzá és a fülébe súgta:

-          Legközelebb ha találkozol a haguri gerrel, mondd meg neki hogy kivájhatja a másik szemedet is. Önként add, mert annyira vak és bunkó vagy már így is hogy semmi szükséged rá.

A jugra a keleti ózonkaputól egy ágyúlövésnyire lebegett, az egyik hegycsúcs takarásában. A légtér csak úgy nyüzsgött a kumla vadászgépektől. Az ózonkapuk a bolygó azon részei voltak, ahol szigorú ellenőrzés mellett ki és beléphettek a különböző kerskedő és katonai hajók. A kumla gépek bárhol elhagyhatták a bolygót, de más népek civil hajói csak és kizárólag ezeken a légifolyósókon közlekedhettek az űr és Nam-Gil légtere között. Négy ilyen kapu volt, vagyis négy bolygóhatár, s a keleti járat volt a legforgalmasabb, legzsúfoltabb és a legszélesebb. Itt volt a leglazább és a legkorruptabb a vámellenőrzés. Egészen mostanáig. Minden hajót megállítotttak és szokatlanul hosszú ideig ellenőriztek. Tömött sorokban torlódtak a gépek.

Kul-Anni már vagy több tucatszor majdnem szívbajt kapott. Ugyanis legalább ennyiszer húzott el mellettük centikre hol egy vadászgép, hol egy felügyelőhajó. Teljesen láthatatlanul lebegtek. Érzéseit gondosan eltitkolta, és majd beleőrült az idegtépő várakozásba. Nem mert kérdezősködni a tervek felől, pedig majd szétvetette a kíváncsiság. Bartos mereven, rideg arckifejezéssel vesztegelt. Figyelt. Hallgatózott. Szoborszerű mozdulatlanságából semmi nem tudta kizökkenteni. Kivéve persze a kislány gyomrának korgását. Erre felfülelt, lassan felkelt, kimért lépésekkel odament az egyik ládához, kivett belőle egy darab kenyeret és a gyerek kezébe nyomta. A füle tövéig elvörösödött kislány illedelmesen megköszönte haguri nyelven:

-          Surim!

A ger biccentett, majd visszasüllyedt hangtalan szemlélődésébe. Számításokat végzett és közeli videofelvételeket kért le a jugra adatbázisából. Tanulmányozta a központi irányítótoronyot. Közben félszemmel a gyereket is nézte. Ügyesen, okosan evett. Pont úgy mint aki már nagyon sokszor éhezett és a táplálkozás minden trükkjét kitanulta. Aprókat harapott hogy tovább tartson és több energiát nyerjen. Egy morzsát sem ejtett. Látta hogy kicsit reszket. Fázott a kölyök. A ger azonban nem engedte meg neki és a jugrának a magasabb hőmérsékletet. Túl sok energiát venne el és a hőérzékelők is kiszúrnák őket.

Mikor a kicsi végzett az evéssel, Bartos beindította a hajtóműveket és nesztelenül, egyenesen az irányítótoronyhoz lebegett. Lesüllyedt a második szint magasságáig. Az üvegablakokon át jól látták ahogy a kumla tehnikusok izgatottan dolgoztak képernyőik előtt. Összesen hárman voltak. Az egyik éppen kinézett az ablakon, italát szürcsölve. Szemtől szemben állt velük. Ha nem volna köztük az üveg és kinyújtaná a kezét megérinthetné a jugrát. Kul-Anni még mindig nem tudta mi Bartos terve. Nem kellett sokáig várnia. A ger felállt, és egyszerűen kisétált a hajó orrára. Majd kivonta kardját és ugrott. A kortyolgató kumla arcára ráfagyott a bamba döbbenet, ahogy meglátta hogy nyílás keletkezik a levegőben, a semmiből megjelenik egy haguri harcos és kardját maga előtt tartva egyszerűen átszakítja az üvegfalat. Ezzel a komikusan meghökkent arckifejezéssel ment a másvilágra, a penge egyenesen átlyukasztotta a szívét. Bartos már bent állt a teremben mint a végítélet. Egyszerre hat hosszú végtag száguldott felé. Kivonta a másik szablyát is, és kiugrasztotta mind a két élét. Mire a támadást visítás követte volna már mind a két kumla halott volt. ĺrtóztató volt a zajtalanság és a precizitás. Az egész egy percig sem tartott és tűz nem lobbant. Kul-Anni belesápadt. Bartos pedig szép nyugodtan odasétált a központi számítógépekhez és átírta a hálózati programokat. Babrált a mikrofonokkal. Gondosan összegyűjtötte és helyükre rakta a hullákat, mintha továbbra is dolgukat végeznék. Majd ugyanazzal a laza eleganciával visszasietett a helyére.

            Addigra már Kul-Anni előkészítette a navigációs panelt. Beállította az értékeket. Indulásra kész volt. Felhúztak a torony legfelsőbb szintjéig. Látták ahogy a nagyágyúk, Félszemű, Rim parancsnok, és Gilárd nagyúr eksztatikus állapotban szaladgálnak termből terembe, radartól radarig. A számítógép jugra hajót észlelt a bolygó ellentétes oldalán, a nyugati kapunál. Minden vadászgép otthagyta helyét és tűzött az ellenkező irányba. A kollektív önkívületből csak Rim szakadt ki, leszólt a tehnikai szobába hogy erősítsék meg az információt. Bartos felvette az átirányított mikrofont és megerősítette. Erre aztán Rim is hisztérikusan futott siklójához és fejét vesztve süvített a nyugati kijárathoz.

            A láthatatlan jugra pedig szépen felúszott az atmoszféra pereméig és finom, ringó mozgásokkal átsuhant a világűrbe. Ott aztán behúzta védőburkát és felöltötte álcáját. Már semmiben sem különbözött egy átlagos kereskedőhajótól.