Szeretném elmondani mindenek előtt, hogy ez a mű nem fog túl sok irodalmi értékkel birni. Horror fantasy stílusú. És inkább szórakoztatás céljából készült.

Bölcskei Imre

A szekta

Az éjszakai műszak fárasztó.

Hogyne lenne az, kávé ide vagy oda.

Rian Brown még ledöntötte az utolsó kortyot a feketéjéből aztán engedelmesen elindult a busz felé. A busz felé, amit neki kellett vezetni. Fáradság ide vagy oda.

Már akkor buszvezető szeretett volna lenni mikor még csak egy nyolc éves vasgyúró volt. Szinte érezte, ahogy markolja a kuplungot miközben végighasított az utcákon a háromkerekűjével. Ez még akkor volt mikor nyolcvanöt kilóval könnyebb volt, nem ismerte a borotvát és nem volt még két gyerek apja. Rian már egy ideje elvált feleségétől, de azon ritka apák egyikévé sikerült válnia, akik egyedül nevelik a gyereket. A két srác most épp a nagyszülőknél alszanak. Megértik miért, hisz közeleg a karácsony és nem ez a világ legjobban fizetett állása. Ezért vállalta be az éjszakást.

Megérkezett a busz ajtajához és az engedelmesen kinyílt miután elfordította benne a kulcsot. Felcaflatott a lépcsőt majd betipegett a sofőrök elkülönített kis privát szférájába. Magára csukta azt a kis ajtócskát, ami megakadályozta, hogy bárki berepüljön hozzá egy izmosabb kanyar után. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Mély és sötét karikák húzódtak a szeme alatt. Be kell vallania, hogy nem ez az első éjszakai műszak, amit bevállalt. De a srácok. Ó a srácok. Dehisz annyira szeretnék azt az Xboxot. A fenébe is. Meghalna csak, hogy boldognak lássa őket.

-         Nocsak! Hátrább az agarakkal Rian! – A hang az anyjáé volt. Tudni illik, hogy Mrs. Brown mélyen vallásos. Ha az ő házában valaki ilyesmit, hacsak kimer ejteni a száján…nos, azt az illetőt nem sok jóval kecsegtette a jövő. A felnőttek csupán tartósabb haragra számíthattak, míg a gyerekek (nem számított, hogy saját vagy idegen) jó nagy pofonra.

Mrs. Brown ugyan nem volt jelen, de Rian lelkiismerete már öt éves kora óta az anyja hangját használta. Azóta a kínos alkalom óta mikor elcsórt az anyja tárcájából pár centet, hogy cukrot vegyen magának. Nade mien rossz íze volt annak a cukornak. A bűn lengte körül az illatát.

Az íze pedig maga volt a büntetés.

 Aznap este anyja értetlenül állt Rian görnyedt és reszkető teste mellett miközben Rian, megszabadul a vacsorától, az ebédtől, és attól a csúnya cukortól is. Semmi felismerhető nem maradt belőle. Igazság szerint már rég áttért az emésztőrendszerén.

De Rian érezte, hogy végre megszabadult tőle.

Fel sem tűnt, hogy míg gondolatai valahol másutt jártak a buszra felszállt hat fekete csuklyás alak. Ruhájuk tetőtől talpig érő fekete egyrészes ruha volt. Olyan, mint amit a régi filmekben a szerzetesek viselnek. Csak ez éppen fekete volt.

Némelyikük néha lopva Rian felé pillantott, akinek minden alkalommal megborzongott a háta, de főképp önmagukkal voltak elfoglalva és a beszélgetésükkel.

Az első megálló messze van. Egy nagyon hosszú egyenes út vezet hozzá több kilométer. Vége pedig egy éles kanyarral záródik. A kanyar után pedig közvetlenül a megálló ahol már várják őt az utasok.

Idő van.

Rian elindította a buszt. A kulcs engedelmesen elfordult. Igen, itt még minden a normális kerékvágásban zajlott. A motor beindult és lomha pöfögéssel jelezte, hogy ő készen áll az indulásra és jelenti neki még kávé sem kellett hozzá.

-         Csak nem lesz semmi baj. – Mormolta maga elő Rian és még egyszer hátrapillantott a csuklyás alakok felé, akik egyre hangosabban és sebesebben beszéltek.

Azzal kifordult a főútra.

A busz büszkén robogott végig a négysávos főúton. Volt is oka büszkeségre, hiszen teljesen egyedül száguldhatott végig rajta. A csuklyások egyre csak szaporábban beszéltek és ettől Rian akaratlanul ugyan, de kicsit jobban rátaposott a gázpedálra.

(Csak nem lesz semmi baj)

Miért ne lenne? Egyedül van, egy buszon hat kimondottan gyanús alakkal a Város pedig alszik. Egyedül van fél tucat idegennek egy buszon, ami per pillanat úgy tűnik, hogy a végtelenbe száguld.

Ekkor kezdődött minden.

A csuklyások közül a legmagasabb felállt.

Szótlanul.

Társai mereven figyelték. Fizikailag lehetetlen módon, nem sütöttek be a fények a csuklyája alá. Rian tovább gyorsított. Hátán lomhán elkezdett csorogni az izzadság. Félt. Letagadhatatlanul félt. Ekkor ért az alak pontosan őmellé.

Riant tetőtől talpig elöntötte a libabőr. Ami persze teljesen érthető.

-         Biztos csak szól, hogy le akar szállni a hülye haverjaival együtt. – Rian agya elkeseredetten pumpálta ezt az egy, még realista gondolatot. De ekkorra már tudta.

Nem menekülhet.

Abban a hihetetlen csendben, ami jelen pillanatban a buszon uralkodott, hallani lehetett, hogy az idegen kinyitja a száján. Hallani lehetett, ahogy a nyál szétválik a száján.

A busz lámpái pislantottak egyet.

- Nyugi, biztos csak az elektronika! – Ugyan Riant most nem zaklatta a bűntudat. Ez a mondat is anyja szájából hangzott el, odabenn valahol mélyen a fejében.

A csuklyás idegen ekkor kezdte kántálni azokat a furcsa ismeretlen szavakat. Rian egyre csak gyorsított. Még, és még.

A szavak csak úgy ömlöttek az idegen szájából. A lámpák egyre szaporábban pislákoltak. A maradék öt csuklyás pedig minden villanással közelebb került. Nem lépdeltek, de minden alkalommal mikor felvillantak a fények közelebb és közelebb kerültek. És ami a legszörnyűbb volt az egészben.

Mosolyogtak.

Rian abban a pillanatban úgy érezte, hogy még a halálnak is szebb a mosolya. Nem tévedett túlzottan, ugyanis akik ebben a pillanatban körülvették őt elég közeli ismerősei voltak a halálnak.

A megálló pedig egyre csak közeledett. Már látótávolságon belülre ért és Rian meglátta, hogy a megállóban még több csuklyás áll. És várnak valamire.

ATYA ÚR ISTEN! DEHISZEN ŐRÁ VÁRNAK!

-         Ezek egyenlők a halállal!- Pusmogta maga elé Rian. És nem sokat tévedett.

Elérkezett a kanyar. A megálló előtti utolsó kanyar.

Ekkor tépte le a fejérő a legmagasabb szektatag a csuklyát, de olyan szédítő sebességgel, hogy még csak vállára sem hullott, de már nyúlt is a kézifékér.

Hopsz! Már beis húzta.

És ekkor állt meg az idő.

A busznak még lett volna esélye felvenni a kanyar ívét. De kinek akarózott volna követni a kanyart? Hisz a kanyar mögött ott voltak.

Vártak.

Csak ott álltak és mosolyogtak.

(Az a kibaszott halál is szebben mosolyog)

-         Érted jöttünk és ezt nagyon jól tudod!

-         NEMIGAZ! – Rian még valahol máshol járt miközben a szavak elhagyták az ajkát. Távolinak és érthetetlennek hatottak a szektavezér szavai. Arcán rúnikus tetoválások sorozata éktelenkedett. - Mégis, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Egy ennyire átlagos ember, mint én. Mégis hogyan?

-         Azért jöttünk, hogy te is egy legyél közülünk. – Csendült fel ismét a mély és határozott basszusú hang, valahonnan Rian háta mögül.

Rian kezdett visszatérni révületéből.

Rájött, hogy az idő nem állt meg.

Arra, hogy megállítsák az időt még ők sem képesek.

Egy pillanat alatt lezajlott szeme előtt ahogy a busz beléhajt a tömbház földszinti részébe.

Egész egyszerűen csak nem veszi be a kanyart. Ennyi az egész.

Még csak az hiányzik, hogy többen legyünk.

Látta, ahogy előrelökődnek a nyomástól. Aztán szétzúzzák a koponyájukat a szélvédőn.

Mindannyian. Ő sem kivétel.

De ez agyának csupán az utolsó kapálózása volt a racionális világ felé. Az idő valóban nem állt meg. Csupán lelassult.

Minden, egy kicsit lassabb lett.

Ekkor kezdtek a kezei a tudatán kívül működni. Elfordította a kormányt és a busz elindult a kanyar mentén. Még amennyire tudott. Jobb oldali kerekei a levegőben kapálóztak a járdaszegély miatt. Már szinte látta, ahogy lekaszálja a buszmegállóban várók fejét.

A tetovált arcú tovább mosolygott.

Nevetségesnek találta Rian túlzott életösztönét.

Mosolygott. Sárga fogai kivillantak, az ínye bevérzett volt és rikítóan vörös. Szinte érezni lehetett a halált a leheletében.

-         Tudod mit csinálunk mi Rian? – A hang most kifejezetten csevegő jellegű volt. – Mi csináljuk azt, amit a te felfogásod szerint a kaszás csinál egymaga. Eltudod képzelni ez mennyi munkával, járna? Ha minden egyes halott embert ő kísérne át a túlvilágra? Tudod, megüresedett közöttünk egy hely. Csatlakozhatnál közénk.

(A halálnak is szebb a mosolya)

Lassan telt az idő, de már eltelt belőle annyi, amíg beért a megállóba, ahol a kerekek már vadul pörögtek a többi szektatag feje fölött.

-         ANYÁTOK! – Ekkor Rian ügyes, tapasztalt mozdulatsorozattal egyensúlyba hozta a buszt. Egy kivétellel mindet kinyírta.

( Ó, de, hogy az egy mekkora kivétel)

A túlélő hátravetődött és a földre zuhant.

Ekkor az idő újra folyni kezdett… a megszokott kerékvágásában.

A túlélő hihetetlen gyorsasággal vetette rá magát a busz félig üveg ajtajára.

Arra az ajtóra, amire felszökött a vér. Az imént lekaszált szektatagok vére. Vérük furcsán bordó volt. Talán valami különös diétán élnek – futott át Rian agyán a gondolat, ez a megdöbbentően racionális gondolat. És ekkor folytatódott az irracionális történések folyamata. Az eddigi hat csuklyás ismét hátul ült.

-         Büntetés! – mormolták egyre csak hangosabban. A fények ismét pislákolni kezdtek. A túlélő épp betörte az ajtó üvegét. Abban kapaszkodott, míg a busz továbbszáguldott. A kezéből ömlött a vér…

…és csak csorgott.

A lefelé csorgó vér kezdett alakot ölteni. Rian felismerte benne két fia furcsa, szürrealista arcképét.

Tod és Troy.

Ez az ő arcuk. Jézusom! EZ AZ Ő ARCUK!

-         Büntetés! – hangzódott egyre hangosabban hátulról.

A fények mintha ugyanezt akarták volna közölni a morze ábécé segítségével.

Fel le… Fel le.

És csak mosolygott. (Mint maga a halál)

-         Mit gondolsz mi történt velük? – Csendült fel a hangja a Túlélőnek. Csuklyája hátracsúszott és Rian látta, hogy arca nem is emberi arc. Csupán maradványai egy emberi arcnak. A csontjairól már régen lesorvadt a hús. Évezredekkel ezelőtt.

Rian akkor eszmélt rá, hogy ez maga az Istenverte Halál. Mégpedig személyesen. (És mosolyog b*zdmeg… de még hogyan)

-         BÖNTETÉS!- Kántálták egyre őrjítőben. A hang fizikailag szólt csak hátulról, de Rian érezte, hogy igazából a fejében szól.

A Halál ekkor levette egyik kezét az üvegről és elkezdte vadul csapkodni az ajtó fém részét.

BUMM! BUMM! (kis szünet) BUMMM!

Horpadások jelentek meg egymás hegyén, hátán, ritmikusan követve a kongásokat. A fiai vérből készült arcképe kezdett a felismerhetetlenségig roncsolódni. Rian észre sem vette, de az idő ismét lassulni kezdett, majd szinte majdnem megállt.

Bumm! Bumm! Bumm!

Lüktette az ajtó, lüktetett akárcsak Rian halálra rémült szíve. E pillanatban már annyira feleslegesnek érezte az életét.

-         Ugye leesett, hogy a fiaid meghaltak? – Tette fel magának ezt a kézenfekvő kérdést.

-         Hát persze.

És Rian ekkor kezdett mosolyogni.

Könnyedén, rutinos mozdulattal fordította meg a buszt az üres főúton. Szabvány szerint elindulhatott volna visszafelé. De Rian nem akart visszamenni sehova.

( Bumm! Bumm! Bumm!)

Rian vérszemet kapott és a szemei a tömbök csoportjára meredt. Azokra, amik minden oldalról körülölelték a kanyart.

Egyértelmű szándéka volt,hogy beléjük hajt.

( Most megyek megölni a halált, mekkora képtelenség)

A busz hatalmas csattanással roncsolódott harmonikává a tömbház falán.

Nagyjából azonos szintű csattanással, mint ahogy Rian földet ért Pennsylvaniai otthonának padlóján. Merthát leesett az ágyáról.

Testéről dőlt a veríték.

Micsoda eszeveszett egy álom. Reszketett és óriási, elnyúló lélegzeteket vett. Így igyekezett visszatérni az életbe.

-         Igen, és most megpróbálok feltápászkodni! – Jelentette ki a maga elé táruló csöndnek, azzal felállt és körülnézett. Nem tudta eldönteni, hogy először a fürdőszobába menyjen e, vagy megnézze a fiait. Végülis úgy döntött, hogy benéz a fiúkra. Biztos ami biztos.

Mikor ráfordult a szobájuk nagy barna ajtajára, hirtelen látta a vérből kirajzolódott arcképüket. De egy másodperc múlva már elis tűnt és soha nem látta többé, éppúgy ahogy fiait sem fogja soha többé. Az ajtó egészségesen megnyikordult, Rian benézett. Fiai békésen szuszogtak takarójuk alatt.

Rendben. Feladat letudva.

-         Mehetek a fürdőbe.

Megfordult és behajtotta maga mögött az ajtót. Szép lassan, csendesen, beslattyogott a fürdőszobába. Felkattintotta a lámpát. Odacsoszogott a tükörhöz. Látta szemei alatt az elnyúlt karikákat. Ösztönös, szinte gépies mozdulattal engedte meg a csapot. Lehajolt, hogy megmossa arcát. Amíg azon ügyködött, hogy a folyóvízzel kivigye a fáradságot az arcából a lámpa elaludt majd felgyúlt

Fel! Le!

(Büntetés)

Rian felnézett és a tükörből visszatekintett rá az az ezerarcú lény kit nevezhetünk bárhogyan. Túlélő, Kaszás, Halál. De így vagy úgy, mindenkinek szembe kell néznie vele.  Most viszont ott állt Rian mögött.

És mosolygott.