Kinn ülünk a tóparton. Ő meg én. A szél néha-néha megzizegteti a leveleket a fákon, és finom fodrokat rajzol a vízre, erre a sosem kopó, hatalmas rajzlapra.
Még nem szólunk semmit. Köztünk lebeg a reménytelenség, és tudom, nem csak én érzem. De ő sem mond semmit. Legszívesebben viszont csak mondanánk, mondanánk és mondanánk, míg csak le nem tisztázunk mindent... de nem tesszük. Csak ülünk és némán nézzük egymást. Van valami furcsa fény a szemében. Eddig nem láttam ilyet. Érdekes átmenet a visszafordíthatatlan vég és az őrjítő, szenvedélyes szerelem között. Tudom, hogy szeret, tudom, hisz én is szeretem őt teljes szívemből, megmásíthatatlanul.

Még mindig ülünk. Nézem őt. "Milyen szép", gondolom magamban. "Igazi istennő. Igazán szerencsés vagyok, hogy szeret."
"Ha szeret."

Elhessentem a gondolatot.
"Hiszen biztosan szeret", fűzöm tovább a gondolatmenetet. "Másképp nem lenne velem."
Az igaz, hogy kissé sokáig tartott meggyőzni a szüleimet, hogy itt lehessen velem, viszont kétségtelenül megérte... hisz csaknem két hónap telt el úgy az életemből, hogy nem láthattam őt. Végül megmutattam nekik pár saját versét, ami úgy látszik, hatott is. És most itt van... méghozzá olyan ajándékként, amilyet elképzelni sem mertem volna.

Végre összeszedem a gondolataimat, és megszólalok:
- Jó, hogy itt vagy.
- Igen...- mondja szinte suttogva.
"Igazam van. Valami van vele. És zavar, hogy nem tudom, mi. Hiszen egy kapcsolat az őszinteségről szól... és a bizalomról. Vagy valami ilyesmi."
Rámnéz. - Mondanom kell valamit- mondja. Lassan, félénken. Mintha ő maga is félne attól, ami következik. Nagyot nyel. Most már én sem vagyok biztos a gondolatmenetemben. Hiszen ahogy néz rám... tekintetét átitatja az áldozatkész szerelem, de a viselkedése... ez a visszafogottság... valamiért félelemmel vegyes óvatosságot érzek.
"Lehet, hogy veled van valami baj? Hogy te csinálsz rosszul valamit? És ha ez végzetes hiba, és emiatt vége mindennek?"
"Nem", gondolom magamban. "Az nem lehet. Akkor inkább a halál. Vagy bármi más."

Szemeit még mindig rám szegezi, és azt mondja:
- Nagyon sokat gondolkoztam kettőnkről. Rengeteget.
- Értem- felelem halkan. Pedig semmit sem értek.
A szél meglebbenti hosszú haját. Azt nézem, mialatt folytatja.
- Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, eltávolodtunk egymástól.
Igaza van, mint mindig. Nem tudtam elég időt vele lenni, és ez most megbosszulja önmagát. Pedig elhatároztam, hogy minden szabadidőmet rá fordítom. Legutóbb egy teljes héten át nem tudtunk egymásról semmit. Tudom, hogy ezért neheztel is rám.
- Nem szeretném, ha még jobban megromlana a viszonyunk, szóval... holnap reggel hazamegyek.

Néma csend. Nem hiszem el, amit hallok. Szívem, mint karámba zárt bika, úgy ver, ugrál, dobog, szinte kiökleli mellkasomat. Hirtelen alig kapok levegőt; a fájdalom és a felismerés elszorítja a torkomat.

Hát elmegy. Elhagy mindazok után, amiken közösen keresztülmentünk. Szemem most megtelik könnyekkel. Elfordítom a fejem, hogy ne lássa könnyeimet, de már késő. Finoman az állam alá nyúl, és felemeli arcom az ő arcával egy szintbe. Megsimít, és csak ekkor látom: ő is sír. Könnyei apró gyöngyökként gördülnek le gyönyörű szemeiből.
- Hidd el- mondja-, így lesz a legjobb... - De már ő sem hisz magának. Átöleljük egymást; nem kapunk levegőt, annyira szorítjuk a másikat. Csak ülünk és sírunk egymás karjaiba borulva.

Aztán egyszer csak vége. Nem érzem magam körül jóleső ölelését. Ránézek. -Tehát akkor... vége?
Hatalmas kínok között bólint, és újra elsírja magát. Leborul a kopott faasztalra, amit a horgászoknak állítottak fel a tópartra, én pedig lassan elindulok hazafelé. Nem jön utánam. Nem is baj. Csak feltartana most.

Már nem tudok józanul gondolkozni. Hazaérve első utam az evőeszközös fiókhoz vezet. Kihúzom és benyúlva a kezembe akad egy kisebbfajta kés. Megnézem, aztán visszateszem. Egy nagyobbat viszont kiveszek, és visszatolom a fiókot. "Ez jó lesz", gondolom. Kilépek az udvarra.

"Meg kell tenned. Meg kell tenned, hisz annak idején vállaltad ezt érte... emlékszel?"
"Persze hogyne emlékeznék..." Felemelem a kést. "De biztosan nem akarná, hogy megtegyem..." Leengedem.
"Inkább élnél nélküle? És ha senkit sem fogsz ennyire szeretni ezután?"
"Nem kérhetsz erre..."
Körbenézek.
"Miért? Ő talán nem okozott neked fájdalmat? Ezt már lehetetlen kimagyarázni..."

És ekkor döntök.
A vén Telihold kíváncsian, mégis egykedvűen emelkedik fel égi trónusából, hogy jobban lássa, amint a kést a csuklómhoz emelve csontig bemetszem mindkét karomon az ereket. Megbűvölve bámulom a holdfényben csillogó pengén a vércseppeket. Minden egyes másodpercben gyengébb vagyok. Végül térdre esek. Már bánom, hogy megtettem. A kést minden maradék erőmet összeszedve elhajítom: ő ne tehessen kárt magában. Jobban féltem annál.

Már négykézláb állok. A kiömlő vérrel együtt hagy el az erőm. Hasraesek, így már csak kúszni tudok. Pár méter után érzem, hirtelen süllyedni kezd a világ. Nem is- én emelkedek. Még látom, ahogy mellém térdel, könnyáztatta arcát mellkasomra szorítva.
De már késő. Csak repülök, repülök, emelkedek oda, ahonnan nincs visszaút, könnyebben, gyorsabban, boldogan.

Megtisztulva.